„A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt nem eheti meg az ember.” Hát úgy tűnik, az efféle Széchenyi-idézetekkel van a baj mindenkor. Nekik mindenkiről, akik nincsen velük, egy általuk szitokszónak tartott kifejezés – vajh melyik, ha nem a fasiszta? – jön ugyanis ajkukra.

Szembesülve az önmagukat ellenzékieknek nevező országgyűlési képviselők naponkénti, egyre arcátlanabb viselkedésével, ismét csak múltbeli esetek jutnak ilyenkor a historikus eszébe.

Gróf Széchenyi Istvánt ugyebár szinte mindenki a „legnagyobb magyar”-ként emlegeti. Valójában azonban messze nem mindenki tekintette és tekinti őt mégis annak.

Maradjunk most azonban a múltnál! 1928-ban két budapesti középiskolai tanár (Fekete József, Váradi József) válogatásából egy testes (441 oldalas) antológia jelent meg (Széchenyi vallomásai és tanításai), mely 1943-ban újra napvilágot látott. Ennek utószavában írják a Széchenyi-szemezgetők:

„Csak a baloldali sajtóban jelent meg egy-két aggodalmas hangú ismertetés és bírálat a Széchenyi-kultuszt követelő s e kultusz szolgálatában készült könyvünk ellen. A baloldal társadalomtudományi folyóiratába Purjesz Imre írt „A fasiszta Széchenyi” címen ismertetést s ebben azzal a váddal igyekezett hangulatot kelteni anthologiánk ellen, hogy Széchenyi neve alatt mi a fasizmus eszméit akarjuk belopni közéletünkbe s hogy könyvünk által kormánykörök akarnak mesterségesen Széchenyi-kultuszt teremteni a liberális Kossuth kultuszának és népszerűségének ellensúlyozására.”

De az akkori elvtársaknak mi is lehetett a bajuk valójában e Széchenyi-válogatással?

„Az angol nemzet egyenjogúsíthatta a zsidó fajt. Mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak a vize nem romlik el és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt nem eheti meg az ember. Más példát is hozok fel. Egy bárkában ülök, és abban van a gyermekem és másnak a gyermeke, és a bárkába bejön a víz, s előttem apodictice áll, hogy e két gyermeket benn nem tarthatom. Az igaz, hogy ha a magamét lököm ki, és a másikat benntartom, azt az újságban fogják hirdetni. De bíz én inkább a magam gyermekét tartom meg, és a másikat lököm ki. E tekintetben tehát a liberalizmus egyenesen a nemzet rovására történik. És az nem vélekedés, mert apodictice, számszerűen be lehet bizonyítani, hogy minden ilyenféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve.”

Ezeket mondta Széchenyi a Felsőházban 1844. október 1-én. (Idézi is ezen antológia.)

Hát úgy tűnik, az efféle Széchenyi-idézetekkel van a baj mindenkor. Nekik mindenkiről, akik nincsen velük, egy általuk szitokszónak tartott kifejezés – vajh melyik, ha nem a fasiszta? – jön ugyanis ajkukra. Ez persze tragédia, mégpedig az övék. Illetve mégsem. Mert sokan, nehogy megszólják őket éppen ők, nem mernek kiállni az általuk amúgy oly hőn hangoztatott „nemzeti-keresztény értékek” védelmében. De erről részletesebben majd később.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info