Gyanítjuk, az Atlantisz maradványait előbb fogják feltérképezni, mint a „kifinomult emlékezetpolitikájúak” pszichológiáját megérteni. Gondolkodjunk csak el! Évtizedeken át egy szót sem hallottunk mindarról, amiről ma médiájuk szól. És ilyetén a bűvös szó, a kárpótlás, sem vált a közbeszéd részévé. Vajon miért?
A Néphazugság csütörtöki számának cikkében (Dési András: Kis csavar) olvassuk:
„Több mint hetven évvel az események után Németországban Gröning most áll büntetőbíróság előtt. Azért kell felelnie, mert a vád szerint bűnsegédletet nyújtott 300 ezer ember, jelentős részben magyar zsidók tömeges elpusztításához. Kezéhez közvetlenül nem tapad vér, de a gyilkológépezet része volt. Állítja, hogy csak egy apró kis csavar egy hatalmas „rendszerben”. Amit sok-sok apró csavar tartott össze. És működtetett.”
Konkrétumokkal azonban sem a büntetőbíróság, sem az annak ezen ítéletét helyeslő cikkíró nem szolgált. Igaz, ebben semmi új nincsen. Vannak helyzetek, amikor, hogy, hogy nem, bármi elfogadható ugyanis bizonyos körökben. A nürnbergi perekben például megtörtént, hogy egy tanú azon vallomását, miszerint ő maga három évig volt gázkamrában, s húzta ki onnan folytonosan az áldozatokat, hitelesnek fogadtak el.
A túlélőknek, folytatódik a cikk, „nem az a fontos, hogy Gröninget hány évre ítélik. Hanem az, hogy egy jogállami eljárásban mondja ki a bíróság: a háborús és emberiség elleni tettekhez nyújtott bűnsegédlet is súlyos bűn. Az apró kis csavarok is felelősek – s ezzel minden nemzetnek, társadalomnak szembe kell néznie. Mert ezzel tartozik az áldozatoknak és a felnövekvő generációknak.”
Az „apró kis csavar”-ok szerepéről tehát a tudás a zéróval egyenlő, s nemcsak a jelen esetben, ugyanis „a (nyugat)német bíróságok a náci bűnöket feltáró perekben megkövetelték, hogy a tettesekről bizonyítani lehessen: aktívan működtek közre a terhükre felrótt cselekményekben. Például az auschwitzi rámpán bizonyíthatóan egy olyan ujjmozdulatot tettek, amivel életről vagy halálról döntöttek. Változást a John Demjanjuk elleni 2011-es müncheni per hozott. Az ukrán Demjanjuk szovjet katonaként esett fogságba, és hogy mentse az életét, belépett az SS-pribékek kötelékébe. A sobibóri haláltáborba vezényelték őrnek, s a bajor bíróság precedenst teremtve elfogadta, hogy Demjanjuk puszta jelenlétével is bűnsegédletet nyújtott közel 28 ezer zsidó legyilkolásához.”
Elképesztő. Miféle bizonyítható ujjmozdulatokról van szó? De legfőképpen: miként értelmezzük konkrétan az utolsó mondatot? Ám a legárulkodóbb a cikk utolsó bekezdése:
„Bár eltelt hetven év, a lüneburgi per esélyt ad túlélőknek és cinkosoknak, hogy szembenézzenek magukkal és egymással. Megszabaduljanak azoktól a nyomasztó terhektől, amiket sok európai társadalom, köztük a magyar is cipel magával. A szüleim kamaszként, gyerekként élték át a vészkorszakot, sohasem beszéltek róla. Felejteni akartak. Nekünk felelősségünk, hogy ne felejtsünk..”
Érdekes egy szituáció. Évtizedeken keresztül hallgatnak arról, ami velük szerintük megtörtént, de most meg másról sem beszélnek, mint azokról. És ítélnek élők s holtak felett, és kérik a busás kárpótlást. Ja, és csodálkoznak, hogy magatartásuk nem vált ki sehol sem rokonszenvet.
Hát nem bizony. Már csak azért sem, mert, ahogyan korábban Schmidt Mária is elmondta, kárpótlás csak annak jár, aki egykor ténylegesen szenvedett, ilyetén az utódoknak nem. Ez a dolgok rendje, legyen ez bármennyire is keserű pirula az Új Világrend önkritikát hírből sem ismerő ítészeinek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
