Ha valaki azt hinné, elmúltak már azok a néhai osztályharcos idők, az andalító Szabad Nép-félórák, tévedne. De hogy valami jó is legyen a rosszban, egyre bizonyosabb, hogy ez már az agónia, a haláltusa jele művelőinél. Érzik vagy nem, befellegzett nekik. Egyre többen elégelik meg ugyanis úgyszólván egyetlen tevékenységüket, az árokásását.
Egyértelműen erről szólt a tegnapi nap köreikben. Élükön Lázár Jánossal. „Ordas eszmék”-ről beszélt, mint egykor Révai József elvtárs, amik ellen „nem létezik tabletta, az ilyen kórokozók ellen csak egy dolgot lehet tenni: a mai magyaroknak meg kell erősítenünk a közös immunrendszerünket, hogy az még idejekorán felismerje és legyőzze a fertőzéseket”.
Mondom, tömény ötvenes évek. Amik ugyanakkor nem múlhattak el elvtársi, sőt össznépi önkritika nélkül. Amint a Mazsihisz aznapi hírcikkében olvassuk, Lázár János szerint „a közelmúlt számos tünete arra figyelmeztet bennünket, hogy ma megint nem lehetünk elégedettek a közös immunrendszerünkkel”.
Ám önkritika nincsen freudi elszólás nélkül: „Ebben mindannyiunknak megvan a közös felelőssége: valakinek az, hogy megpróbálja kisebbíteni a bajt és megpróbálja bagatellizálni a tünetet. Van, akinek az a felelőssége, hogy állandóan túloz, minden nap farkast kiált – mondta.”
Hoppá! Hát igen, a túlzásoktól, a farkast kiáltástól azért ő sem áll egészen távol. Ami az előbbieket illeti, példával is szolgált reá, ugyanis a mai hazai „nemzeti radikalizmus” képviselőit a „magyar nyilasok politikai utódai”-nak nevezte. Anélkül, hogy ezúttal a mostani nemzeti radikalizmust és az egykori nyilas mozgalmakat értékelnénk, minimális történelemismeret birtokában is kilóg a lóláb. A kettő ugyanis nem ugyanaz, és ezt mindketten belátják. Lázár azonban megreked a volt Szabad Nép szintjén, amikor kijelenti: „Az a szebb jövő, amivel házalnak, valójában nem más, mint az ocsmány múlt.”
No de nem ő volt persze tegnap az egyetlen nagyotmondó. Megszólalt Colleen Bell, az Amerikai Egyesült Államok nagykövete is, aki elmondta: „Mindannyian tehetünk többet, és többet is kell tennünk a gyűlöletet és a tagadást hirdetőkkel szemben, akik megtagadnák Magyarország zsidó polgáraitól a jogot, hogy hallassák hangjukat, ha az ország történelméről van szó.”
Arról, hogy kik is és kiktől mit tagadnának meg, ugyebár ne nyissunk vitát. Viszont megszólalt egy másik nagyágyú is, Heisler András Mazsihisz-elnök, aki magában az Uránia Nemzeti Filmszínházban mondta meg a frankót: „Nyíltan antiszemita politikusokat, vagy közszereplőket, írókat, vagy művészeket akkor sem lehet elfogadni, ha közben ők bármilyen intellektuális értéket alkottak. Aki antiszemita nézetek vall, az kiírja magát az emberiség értékalkotó részéből.”
Igen, szó szerint idéztük Heislert. A fogalmazás, a helyesírás is önmagáért beszél, de legfőképpen a szemellenzősség. Tehát öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyermeket is a kádból. Távolítsuk el akkor akár a Petőfi-összest is polcunkról, mert abban szerepel a költőnek a zsidó kocsmákról való hangulatjelentése. Vagy Széchenyit, amiért elutasította a zsidóemancipációt. De nem folytatjuk a sort, túlságosan hosszú lenne.
Eszembe is jutott Heisler baklövéséről Pozsonyi Ádám egyik elbeszélése, a „Vezér és műve”. Ebben beszámolt arról, hogy a néhai német birodalmi vezér akvarelljeit kereste boltról-boltra:
– Hitlertől szeretnék valami szépet.
– Hitlertől? – nézett szemem közé a pajeszos fiatalember. – Adolf Hitlertől én kizárólag valami véres és kegyetlen borzalmat tételezek fel.
Kötelességemnek éreztem, hogy felhívjam figyelmét esztétikai melléfogására.
– Roppant kedves képek ezek, uram! Hitler nagyon szeretetreméltó dolgokat festett. Nyugdíjas otthonokba, óvodákba, árvaházak falára, valamint jótékonysági teadélutánokra alkalmasak leginkább. Tudja, a meghitt hangulat kiváltása végett. Engem valósággal elbűvölnek. Szívesen kiakasztanék egyet a nappalimba – néztem ki az ablaküvegen –, de higgye el, szinte lehetetlen beszerezni a Führer festményeit. Még reprodukció formájában sem. Sorra jártam a boltokat, de egyetlen helyen sem láttam a Vezér festményeinek díszkiadását. Folyton csak az unalmas Warhol- meg Picasso-albumok tornyosultak mindenfelé.
A pajeszos fiatalember erre már felhördült.
– Adolf Hitler egy fasiszta gazember! Egy náci.
Világéletemben szerettem beszélgetni.
– Nézze, uram. Kezembe került minap a Népszabadság nevezetű baloldali napilap, s a Szabó István filmrendező személye körül kialakult vihar kapcsán egy ismert és jó nevű filmes valami olyasmit mondott – nem szó szerint idézem, de a lényege ez volt: Nem számít, mit tett egykoron Szabó István, nem számít, hogy kommunista ügynök volt, a lényeg, hogy mekkora művész.”
Tanulság? Mindhárman, de Heisler különösen is megtanulták néhai Lukács György elvtárstól a leckét. Az ész trónfosztásáról szólót. Mindenesetre gratulálunk nekik önleleplezésükért. Így legalább tudjuk, hogy nem sok lehet már nekik hátra. Ha valakik, ők ugyanis ilyetén tényleg kiíratták magukat „az emberiség értékalkotó részéből.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
