Hírportálunkon már számtalanszor rámutattunk arra, hogy bármennyire is ódzkodjanak a „széplelkek” magának a halálbüntetés lehetőségének már csak a fontolgatásától is, vannak olyan történelmi korok és bennük olyan szükségletek, melyek alkalmazásától aligha tekinthetnek el. De miért? Ezúttal egy főpap reá adott feleletét fogjuk felidézni.
Elöljáróban: gyakorta megfigyelhető jelenség, hogy többnyire azok tiltakoznak jó ideje talán a leghangosabban a halálbüntetés visszaállításának már a puszta felvetése ellen is, akiknek viszont úgyszólván egyetlen elítélő szavuk sincsen az egykor a kommunisták, ma pedig a társadalomba be nem illeszkedő egyik kisebbség által sorozatosan elkövetett gyilkosságokkal szemben.
Mi ez, ha nem kettős mércézés? Amit az egyik félnek szabad volt vagy szabad ma is, azt a másiknak nem? Ember legyen hát a talpán, aki a derék liberális jogvédőket megérti, akik –
de többnyire csak ilyenkor – a jézusi szeretetparancsra hivatkoznak. Éppen ezért talán a legfontosabb, hogy e kérdésben lássuk, mi a katolikus Anyaszentegyház álláspontja e kérdésben?
Ezért most az erkölcsteológia egyik kiváló magyar művelőjét fogjuk ideidézni. Tóth Tihamér püspököt, aki a két világháború között, amint erre már korábban többször rámutattunk, minden korosztálynak megadta minden etikai kérdésben a józan paraszti ésszel is belátható igazságot. Noha az ő idejében a halálbüntetés még evidencia volt, mégis akadtak nyilván már akkor is, akiknek nem volt az. Nekik és mai híveiknek szólott e kérdésben való alábbi útmutatása.
„Mint tudjuk, vannak az emberi gonoszságnak oly szörnyű megnyilvánulásai, amelyeket az állami törvényes hatalom halállal szokott büntetni. És a katolikus erkölcstan nem vonja kétségbe az államnak halálbüntetési jogát.
a) Dehát van-e joga az államnak hozzányúlni az emberi élethez? A halálbüntetés nem ütközik-e az V. parancs tilalmába? A külső látszatra valóban beleütközik. De csak külső látszatra..«Ne ölj!» – hangzik az Isten parancsa, így valóban beleütköznék. De ha más szavakkal fejezzük ki ugyanezt az igazságot: «Ne gyilkolj!», vagyis «ártatlan életet ki ne olts!», mindjárt észrevehetővé válik a parancs tulajdonképpeni lényege. És ez a lényeg nem zárja ki az államhatalom által hozott halálítélet jogosságát.
Mondhatná valaki, hogy az V. parancsnak ilyen értelmezése erőszakolt. De hogy nem az, világosan kitűnik magából a Szentírásból. Mert ugyanaz az Isten, aki Mózesnek kiadta az V. parancsot: «Ne ölj!», ugyanaz felsorol oly bűnöket is (pl. 2Mózes 21, 12.), amelyekért halálbüntetés jár. Tehát az Ószövetségben a törvényes állami hatalomnak maga az élet és halál Ura adta meg a halálbüntetés jogát. És hogy a kereszténység nem vette el ezt a jogot, kitűnik Szent Pál apostol figyelmeztetéséből: «Azt akarod, hogy ne kelljen félned a felsőbbségtől? Tedd a jót és dicséretet nyersz tőle, mert ő az Istennek a szolgája a javadra. De ha a rosszat cselekszed, félj, mert nem ok nélkül hordozza a kardot; szolgája ugyanis az Istennek, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, aki rosszat cselekszik». (Róm 13, 3. s köv.)
Hangsúlyozzuk, hogy a halálbüntetés az állam kezében csak a végső eszköz lehet; de mégis csak olyan eszköz, amelyet szükség esetén szabad igénybe vennie. Ha valamely tagom vérmérgezést kap, igyekszem előbb minden lehető módon gyógyítani; de ha nem sikerül, bizony nem marad más hátra, mint levágatni. Már pedig, ha az életet veszélyeztető beteg testrészt szabad levágatni, hogy megmentsük az egésznek az életét, akkor a társadalomból szabad kimetszeni azt a tagot, amelyik a többnek életét veszélyezteti. (S. Thom. 2. 2 q. 64. a. 2.)
b) A keresztény felfogásnak mindeneseire inkább megfelelne az emberi élet oly sérthetetlensége, hogy soha, semmi körülmények közt senkinek életét ki ne oltsuk. Ezért, ha bizonyos végső esetben a keresztény erkölcstan megengedi pl. a háborút is – mint a jövő vasárnapi beszédben erre kitérek,– ideálja mégis ez: úgy nevelni a nemzeteket, hogy háborúra soha ne kerüljön sor. Épp így bizonyos végső esetekben elismerjük az államhatalom kivégzési jogát, de megint ideálunk: úgy nevelni az egyeseket, hogy erre soha ne kerüljön sor.
Szent vallásunk érzi, hogy itt a társadalom végső önvédelmi fegyveréről van szó. Ezt sajátságosán kifejezésre is juttatja azzal, hogy a papságra alkalmatlannak (irregularis) jelenti ki azt a bírót, aki halálbüntetést hozott, s aki az ítéletet végrehajtotta. (C. I. C. 984. can. 6. és 7. n.) Szent vallásunk mindenesetre jobban szeretné, ha ki lehetne jönni halálbüntetés nélkül is. De nem lehet! Kell halálbüntetésnek lenni azok számára, akik a mások ártatlan életét megfontolt tervszerűséggel ki tudják oltani.
Amelyik ország eltörölte a halálbüntetést, ott felszökött a gyilkosságok száma. Azoknak a jogbölcselőknek tehát, akik tiszteletreméltó meggyőződéssel érvelnek a halálbüntetés ellen, csak azt felelhetjük, amit a franciák feleltek hasonló törekvésekre: «Törüljük el a kivégzéseket? Helyes! De kezdjék el ezt előbb a gyilkos urak!» Igen: ha nem lesz többé gyilkos, nem lesz állami hóhér sem.”
Ezt írta hát Tihamér püspök a Tízparancsolatról írott kötetében 1936-ban. Nem kell hozzá semmilyen kommentár. A halálbüntetés melletti érvelése ugyanis olyan világos, józan paraszti ésszel belátható, hogy aki nem érti, és nem fogadja el, annak – és akkor még igencsak finoman fejeztük ki magunkat – halvány fogalma sincs Istenről és emberről.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
