Ma van a Költészet Napja, történetesen ráadásul József Attila száztizedik születésnapja. Bizony elszorul ilyenkor az ember szíve, és igencsak akadozik keze a billentyűzeten. Hol van már ugyanis az egykor nagybetűs literatúra szépsége, az irodalom szentsége? Bárki bármit leírhat és közreadhat. Nem számít már sem a forma, sem a tartalom. „Legyünk büszkék költőinkre!” – mondjuk mégis. Legalábbis, ha közülük a régiekre gondolunk.

Mennyire másabb volt a helyzet, mondhatnók joggal, mondjuk csak a két világháború között, ama bizonyos Horthy-korszakban! Amelyben virágzottak a Múzsák. Vagy pláne a tizenkilencedik században. Amikor nem is kellett feltétlenül Vörösmartynak, Petőfinek, Aranynak vagy Madáchnak születni ahhoz, hogy amúgy mégoly arasznyi emberlétünk mégis maradandó rezdüléseit „ércnél maradandóbban” megörökítsék a lant ihletett mesterei?

Itt van például maga Reviczky Gyula. Fővárosunkban van ugyan egy kis köz róla elnevezve, de vajh hányan olvastak tőle akár csak egyetlen költeményt is? Igaz, messze nem volt egy Arany János. Nem is kezdjük el most fiatalon megszakadt pályáját töviről-hegyire részletezni. Merthogy nem az élete, hanem a pályája mutat fel maradandóságokat. Még ha csak néhány vers erejéig is. Itt van közülük például az (egykor pedig kötelezően tanított!) Imakönyvem.

Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.

Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt épp, a kedves ákác
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál,
És vélem együtt sírt szegény.

Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürtjeimhez akkor
Nem illett még a szenvedés.

Írott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem… Éppen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
Nem szégyellném a könnyeket.

Az Úr imádságát ütöm fel
(Kísérőm a nehéz úton),
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, ó, Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.

Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjúságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Tűrtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.

Tökéletes líra. Tökéletes, amihez fölösleges bárminemű elemzés. Mindent elárul egy olyan korszakról, amely kísértetiesen emlékeztet a maira. Mert mindegyik száműzni akarja a hitet, magát az Istent. Magánügynek tekinti a vallást. És ekkor lép a képbe Reviczky. Ő, aki katolikus, de nem teológus. Megmutatva, nincsen olyan lélek, még ha emberileg talán a legelvetemültebbek kasztjához tartozik is, aki vargabetű-járásai közepette ne gondolna Őreá.

Vagy ugorjunk az időben egy kicsit! Ki olvas ma Oláh Gábort? Pedig érdemes. Például „Szegény magyarok” című regényével Szabó Dezső műve, „Az elsodort falu” egyik előfutárává vált. De maradva a líránál, ha csak egy verse őrizné emlékét, akkor sem élt hiába. Irodalmunknak örökzöld témája a nevelés, közelebbről a tanár és a tanuló közötti viszony ábrázolása. S pont ezen a téren lehetetlen nem idézni Dolgozatjavítás című költeményét:

Egy kisdiák dolgozatát javítom,
„Önéletrajzot” irattam vele.
Előszavában őszintén bevallja:
bizony sokat főtt rajta a feje!

Alá-aláhúzok csekély hibákat,
az i fölébe pontokat rakok:
kipettyegtetve a fehér barázdán
ragyognak így pirosló csillagok.

Amint tovább-tovább visz röpke szárnyán
a kisdiák beszédes bánata:
ritkulnak a pirosló tintapettyek,
és hangosabb lesz a betűk szava.

„Apám sikkasztott s elszökött… Anyámra
hét apró gyermek gondja rászakadt.
Az emberek nem álltak szóba vélünk,
el is temettek, mint halottakat.

Anyám, szegény, átkozta azt az órát,
melyben apámmal esküt esküdött,
és kezdtük újra koldus életünket
leírhatatlan szenvedés között.

Tanulni vágytam, mert tanulni oly szép!
de nem segített rajtam irgalom!
Ez esztendő utolsó drága évem,
jövőre már – hej, másutt folytatom…

Kérem, tanár úr, hogyha összevissza
dülöngnek füzetemben a sorok:
ne tessék érte nagyon haragudni,
mert fáj a szívem, ha rá gondolok…”

Hosszan merengek a sötét betűkön,
szememre fátyolt bánat könnye fest.
Aztán lehajtva homlokom kezemre,
sóhajtva írom be a nagy Jelest.

No de azért ne feledkezzünk meg méltán klasszikusokként elkönyvelt húrpengetőinkről se! Lássuk csak Kosztolányi Dezsőt, aki legtisztább hangszerelőink egyike. Aki bármennyire is a modern élet zajos világában élt, lelke legmélyén az Ady által megénekelt „szent humusz”-ig hajolt le, és hogy mennyire, azt a pálos történész, költő, szerzetes Virág Benedekről írt torokszorító verse (Ének Virág Benedekről) minden kétséget kizáróan elárulja:

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma
a buta »modern technika« korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az aszú, édes őszben
szívükbe hordták az örök szerelmet
s mindig holdfényben mondták, hogy: szeretlek.

Jó emberek közt folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem – esős vízfestmény – Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján
és új boron, mikor habos a rámpás –
kapukulcs a kezemben s kézilámpás –
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni – az élet elröppen –
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a »szent öreg« élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor se ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most, hol lakott rég
s alázatosan és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna Hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigorú szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifjú-ósdi lantos
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A hazát, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s »Magyar Jövőnk«-ről vagy száz hexametert.
Ő meg bólintott volna a homályon
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.

Zsinóros, régi attilát viselt még,
ráncos kezű és prédikáló bölcs volt,
szobája, mint az agg papok szobája,
a szekrényében égettbor s gyümölcs volt:
és dicsérvén a Poézis hatalmát
átnyújtott volna versemért egy almát.

Elhomályosul valahogy ilyenkor az értő s érző olvasó szeme, s szóhoz sem jut a döbbenettől. Az ember maga előtt látja ugyanis a tabáni papszobát, azt az oly elvarázsolt világot, amelyben a tér és idő törvényei mintha nem is léteznének. Ott ugyanis a lélek és a szellem örökkévalósága lakozik. Egy olyan világ, amiről a ma emberének, tisztelet a vajmi kevés kivételnek, már alighanem fogalma sincsen.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info