Nem, ezúttal nem napi eseményre való reflexió szülte e mai publikációt, ami, szerzője jó vagy rossz szokása szerint, amúgy sem írója szubjektív magánvéleményének kiteregetése. Csak annak körüljárása, milyen is volt az a korszellem, ami a középkorban hatalmas alkotásokat szült, szemben a maival, ami azoknak árnyékába sem jöhet? Nos, a középkorról majdnem mindenkinek egy jelző jut eszébe: sötét. No de mi alapján is? Persze mindjárt ellenvethetnők, abszolúte sötét vagy világos korszak amúgy sincsen a történelemben. És valóban. De azért nem mindegy, milyen vonások az uralkodók egy korszakban? Az életet vagy a halált szolgálók, ha nagyon sarkosan óhajtunk fogalmazni.
Ilyetén, szemben a még mindig uralkodó korszellemmel, mit is mondhatnók? De, ígéret szép szó, ha betartják úgy, jó, nem teszünk ezúttal sem mást, mint idézünk. Egy kiváló historikust, aki a középkorról mást látott és láttatott, mint amit általában szokás.
Albert von Ruville (1855-193 germán történész, hallei egyetemi tanár magyarul is megjelent könyvéből idézünk (A világtörténet aranyalapja, 1913):
„A középkor embere elsősorban az Egyháznak volt tagja és e feltétel után csak másodsorban lehetett egyik vagy másik állam polgára.”
Micsoda? Az Egyháznak? – kiált fel ilyenkor korunk. Anélkül persze, hogy halvány gőze lenne is arról, mi az Egyház. De olvassuk tovább a protestánsból lett katolikus történészt!
„Az a kor ebben semmi ferdeséget sem látott. Az akkori emberiség nyugodt és meggyőződéses lélekkel állíthatta, hogy az Egyház diadalmaskodott és fénykorát éli. Mindenki szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy az Egyházban az örök, változhatatlan isteni igazság jelent meg. Ezen a hiten, mint tényen épült fel az egész tudomány. A zsidók ellenkezésében pedig éppen a katholikus tan igazságának fényes bizonyítékát látta a kor. Konok megátalkodottságuk volt a büntetésük azért, hogy elvetették a Messiást. A középkor nemcsak jogosnak tartotta, hanem kötelességének is tekintette, hogy a biztosan megismert örök igazságot mindenkire ráerőszakolja, hisz ez mindenkinek javára szolgált és az engedelmesség, mellyel e pontban a hatalom iránt viseltetett, az egyén tökéletesedését mozdította elő. Így keletkezett a középkornak egészséges, egyszerű, tekintélyen alapuló hite és ezt még támogatták az Egyház kegyelem-szerei is. A lanyhaság és a bűnök természetesen itt sem maradhattak el, anélkül azonban, hogy kétszínűséget teremtettek volna. Mindenki legtermészetesebbnek találta az Egyház és az állam szoros és bensőséges viszonyát. Mindent a keresztény igazság látószöge alatt néztek és az igazság biztos bírása jóleső, boldog érzése töltötte el a lelkeket. Kinek jutott volna eszébe, hogy elforduljon az igazság napjától, vagy hogy az isteni fény elől bezárja szemét, hogy aztán sajnálatra méltó sötétségben bolyongjon ő is, mint a zsidók és a pogányok.”
Igen, akkor még „mindenki legtermészetesebbnek találta az Egyház és az állam szoros és bensőséges viszonyát”. Mert tudta, hogy amikor az Urunktól tanult imádság, a Miatyánk sorát mondja – „fiat voluntas tua, sicut in caelo, et in terra”, „legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is” – valójában nem tesz mást, mint kéri Isten hatalmának evilági megvalósulását. Éppen ezért nem tűrheti meg az igaz hit mellett a hamisat:
„Nyugaton a középkorban a hitetlen vagy szakadár nem talált helyet az államban. A közrend alapfeltétele volt, hogy minden polgár igazhitű legyen. Az egyház szerveinek az volt kötelességük az államban, hogy őrködjenek a hit egysége felett nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is, hogy minden polgár ne csak külsőleg legyen tagja az Egyháznak, hanem annak tanait szilárd meggyőződéssel vallja is. Mivel pedig e tanok föltétlenül igazságok voltak, azért követeléseikben nem is volt semmi teljesíthetetlen. Ha egyik vagy másik polgár mégis eretnekségbe esett, akkor minden eszközt felhasználtak arra, hogy józan belátásra bírják. Így született meg az inkvizíció minden borzalmával együtt. Ha már semmi remény sem volt arra, hogy a szakadár visszatérjen az igazsághoz, átadták a világi hatóságnak, ez azután a kor szigorú törvényei szerint bánt el a szerencsétlennel, aki nagyon gyakran életével fizette meg makacsságát. Az eretneket a középkorban veszedelmesnek és méltatlannak tartották arra, hogy a társadalomnak tagja legyen. Véleményem szerint ebbe a kényszerhelyzetbe úgy kerültek, hogy a külső egységet már tökéletes hitegységnek tekintették.
Ilyen elvek szerint természetesen csak ott jártak el szigorú következetességgel, ahol az eretnekség államveszélyes és forradalmi jellegű volt, mint például Dél-Franciaországban. Különben pedig vagy szemet hunytak, vagy enyhébb egyházi büntetés érte az eretneket. Az akkori felfogás szerint a hitetlenség csak külső szigorú büntetéssel volt megtorolható, és éppen ez volt az oka, hogy lehetőleg kerülték annak megállapítását és szellemi fegyverekkel való meggyőzését. Annak a vallásnak, mely híveitől még büntetés terhe alatt is feltétlen odaadást kívánt, alaptanaiban bizonyos változtathatósággal kellett volna rendelkeznie, azonban éppen ez volt az a pont, mely homlokegyenest ellenkezett az Egyház szellemével. A tan nem volt szabatosan meghatározva, ehhez járult a majdnem általános tudatlanság, nem csoda tehát, hogy a hit rohamos hanyatlásnak indult, és a mindenütt buján tenyésző eretnek és egyházellenes tanok alkalmas talajra találtak.
A tényállás a következő volt. Az Egyház nem tűrte meg hatalmi körében és közösségében azt, aki nem vallotta igaz tanítását. Nem tekintve, hogy a valóságban sokat figyelembe nem vehettek, a törvényen alapuló helyes álláspont szerint mégis méregnek tekintették az eretnekséget. Ettől a méregtől meg kellett szabadulni; vagy úgy, hogy a megmételyezettet igyekeztek megmenteni, vagy pedig kizárták azt az Egyház közösségéből.”
Valóban, az Egyház „nem tűrte meg azt, aki nem vallotta igaz tanítását”. Ami ugyebár a „felvilágosult” ember előtt elfogadhatatlan. Meg is van az „eredménye”. Mert elképzelhető lett volna-e a középkorban, hogy a homoszexuálisok „jogaik” mellett nyilvánosan tüntessenek? A válasz borítékolható. Szóval száz szónak is egy a vége: ha olyan lenne ma a korszellem, mint volt a középkorban, nem volna annyi tragédia.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
