Gyakran elmerengek azon, hogy vajon meddig süllyedhet még Isten által teremtett, de Őt mindjobban megtagadó világunk? Talán nem is kell névsort olvasnom a címbeli kérdés kapcsán, s részletesebben firtatnom, kikről van szó valójában. Vagy mégis?
Bizonyára hallottak olvasóink róla, vagy látták is Veit Harlan filmjét, a Jud Süsst. Hiába antiszemitázzák le, minősítik náci propagandafilmnek, remélhetően nem én vagyok az egyetlen, akinek korunk pénzügyi manővereiről e film és a mögötte álló valóságos történet, Joseph Süß Oppenheimeré jut óhatatlanul is az eszébe.
Nem, nem kezdem el a filmet ismertetni, hiszen az immáron a világhálóról is letölthető. Csak két megsárgult lapszámból idézek. Mindegyik a film alaptörténetét elferdítő Lion Feuchtwanger-opusz kapcsán jelent meg. E németországi zsidó író szerint Joseph Süß Oppenheimer (1698-1738) vitathatatlanul egy pénzügyi zseni volt. És a valóságban?
Álljon itt először Thurzó Gábor íróé a Magyar Kultúra 1935-ös évfolyamából Feuchtwanger Oppenheim-testvérek címmel nálunk is megjelent kötetéről:
„Elfogult könyv. Abban a gyűlölködő emigráns-légkörben született, amelyet a külföldre távozott német ellenzék szított maga körül. Feuchtwanger kitűnő író, de ritkán maradhat valaki jó író, ha csak azt akarja, hogy tönkretegyen valakit és valamit, ha csak arra törekszik, hogy az irodalomból kicsinyes eszközét csinálja. Amíg ebben a regényében a gazdag zsidó Oppenheim-család belső széthullását írja meg a Harmadik birodalom megszületése előtt, meggyőz írói eszközeivel, kitűnő emberlátásával, atmoszféra teremtő erejével. De nem marad meg ennél a zsidó Buddenbrooksnál. Az Oppenheimek történetéből gyűlölködő pamletet ír a hitleri Németország ellen. Tulajdonképpen nem arról van szó, hogy az író ne mondja meg, hogy mi tetszik és mi nem, hanem arról, hogy igyekezzék megtartani az igazán írói tárgyilagosságot, egy magasabb szempontot még akkor is, ha a feje fölött égő házról ír. Feuchtwanger képtelen saját bajai, egyéni sértődöttsége fölé emelkedni, képtelen fékezni magát. Nem érti és nem akarja megérteni a németséget, s amikor a német zsidók hazaszeretetéről beszél, nagyon hamis hangokat üt meg. Csak azt veszi észre, ami a németekben nemzeti szocialista vonás és nem azt, ami kitörölhetetlenül és elemien német s ami végeredményben megvan az ősi németországi zsidókban, például írótársában, a nagy zsidó és nagy német Wassermannban. Szabadjára engedi tehát gyűlöletét s könyve amily gyönyörű hitvallása lehetett volna a német zsidók németségének, olyan tájakra téved, ahová csak a rosszakarat tudja követni. Így aztán nem éri el, ami akar. Nem egy emberi sorskatasztrófa, hanem egy izgalmas, de csinált rémdráma szemlélőivé tesz, amihez semmi közünk. Az elemi emberi részvét helyett a teljes és könyörtelen részvétlenséget idézi föl.”
Nos, Thurzót senki, aki életművét csak egy kicsit is ismeri, nem tarthatja joggal antiszemitának. Ha talán kissé körülményes fogalmazásban is, de elismeri, akadtak olyanok a zsidóságon belül, akik azt hitték, hogy a vezető köreik által képviselt bankokrácia szent és sérthetetlen kell hogy legyen mindenkor. Ami szerinte se korrekt eljárás.
Nem, ismételjük, nem ismertetjük a film tartalmát, de a fentebbi korabeli magyar kritika hangsúlyozottan nem nemzetiszocialista vagy azzal szimpatizáló szerzőjénél is betelt tehát egykor a pohár. Egyenesen elfogadhatatlannak tartotta, hogy a germánságot a vádlottak padjára vonszolják azért, mert az egy tizennyolcadik századi hétpróbás síberből nem kér.
De lássuk csak a második lapszámbeli írást, legalábbis annak legfőbb részletét! Az Új Magyarság 1941. január 23-i számában olvassuk Milotay Istvántól:
„Milyen furcsa érzés a havas, napfényes téli délelőtt éles világításából belépni, betelepedni a Rákóczi-úti filmszínház langyos sötétségébe. A Rákóczi-úti valóságból egyszerre két századdal visszalépni a német múltba s végigélni, vagy végigszemlélni a Jud Süss érdekfeszítő, sokszor idegeket felcsigázó drámáját. Ez a Jud Süss, családi nevén Oppenheimer József, német kiadásban a XVIII. század Fortunátus Imréje. Életpályája, egzotikus egyénisége, a néppel és a fejedelemmel szemben elkövetett bűnei, nagy pörének titkai és izgalmai, amelyek annak idején az összes német fejedelmi udvarokat bejárták, naiv népi eposzok, balladák és gúnydalok hősévé avatták őt már halála előtt. A weimari Németország elzsidósodott irodalma, amely ősök és hősök után kutatott, a német századok homályából kiásta az ő alakját is. Lion Feuchtwanger, ennek a korszaknak egyik legismertebb zsidó írója „A herceg és zsidaja” című hatalmas regényében írta meg a Jud Süss rejtelmekkel teli kalandos karrierjét, amely őt előbb pfalzi udvari és hadi főintézővé, aztán a kölni érsek kamaraügynökévé emelte, hogy végül Károly Sándor württembergi herceg mindenható pénzügyi, politikai tanácsadója, államminisztere legyen.
Lion Feuchtwanger, a rokonlélek avatottságával, egyebek közt így jellemzi őt: „Oppenheimer József ismerte, amit rajta kívül az egész birodalomban még csak három-négy ember ismert, a diplomácia gépezetét, a háború és béke apparátusának legkisebb titkát is. Tudta, hogy egyetlen kézzelfogható valami van a világon: a pénz. Háború és béke, élet és halál, a nők erénye, a pápa hatalma, a nemesség szabadságvágya, az ágostai hitvallás tisztasága, a tengeren úszó hajók, a fejedelmek zsarnoki hajlama, az új világ megtérítése, szerelem, ájtatosság, gyávaság, bujaság, bűn és erény minden pénzből származik és pénzből lesz és minden kifejezhető számokban és tallérokban. Jud Süss tudta ezt, ott ült ő is a forrásnál, irányíthatta a pénz folyását, ha akarta, apadást csinált, vagy bőséget. De titokban tartotta és gyakorolta mindezt. Hatalmát, tudását csak néha árulta el egy-egy fölényes mosolya. Senki se tudta nála jobban behízelegni magát a fejedelmek jókedvébe, senki se tudott jobban hallgatni, mikor kellett s a kellő időben elvetni akaratának magvait, mint hernyó a petéit az érő gyümölcsbe. Lángolt benne a vágy: minél több országot, minél több embert, minél több nőt, izgalmat, pénzt, pompát, harcot, eseményt, mozgást, bonyodalmat! Valami folyton űzte, hajtotta. Egyre új nőket, új üzleteket, új pompát, új szokásokat, Amszterdamot, Párizst, Velencét, Prágát! Amint a divat és saját szeszélye szerint asztalára mindig és mindig más ételek kerültek s mindig új borok, üveg és porcellán, úgy az ágyába is mindig új nőt kívánt. Szüksége volt rájuk és sokat fogyasztott közülük. A wildbadi fürdőben együtt aludt a fiatal ápolónővel. Új, elegáns játékasztalokat rendelt a kaszinóba, amelyeken négyszáz tallért keresett. Ő volt a legszívesebben látott vendég a kurlandi hercegnő udvarában. Ő hozta rendbe a fürdőszolga nőkereskedelmét, ő szerzett narancsvirágot a nagykövet lánya számára s neki szabad volt egészen mellette ülni, mikor fürdés közben a lovagokkal csevegett…”
Hát ilyen volt Süsz Oppenheimer József, akiről előttünk a filmet forgatják. Ő az, aki a pénz, a korlátokat nem ismerő ravaszság, a kalandorsággal határos csalási és rablási hatalomvágy segítségével egy gyönge fejedelem árnyékában egy egész ország fejedelmi uralmát kezébe keríti. Ő az, aki mindent és mindenkit megkísért, mindent és mindenkit megront, felhasznál, bűntársává tesz, aki csak útjába kerül, s mindenkit láb alól söpör ugyanilyen eszközökkel, aki hatalmi emelkedésében akadályozni próbálja. A Feuchtwanger-féle beállításban tragikus hős, tragikus mártír, aki „keresztény csirkefogók” bűnei miatt jut a miniszteri székből börtönbe és akasztófára. Akinek pénz kell, pénzt ad, akinek nő kell, annak nőt szállít, hogy viszont a szorult helyzetben levő férjtől, vagy apától, aki kegyelmet, segítséget esd tőle, ő a feleséget, a nővért kérje cserébe ellentétel gyanánt. Egy szűkebb kör a fejedelem, az államfő s udvarbeli cinkostársainak jólétéért, luxusáért, költekezéseiért, szenvedélyeiért egy egész országnak kell fizetnie új adókban, vámokban, az élelmiszerek drágaságában, a hivatalnokok megvesztegetésében, az igazság megvásárlásában, a becsület pénzre váltásában, az erőszak, az anyagi, hatalmi visszaélések eltűrésében. A szegény útszéli falusi kocsmárost éppúgy eltapossa, mint a hatalmas államtanácsost, a nemesi rendeket, akikben még itt-ott meg mer, vagy meg próbál szólalni a népért, a szegénységért való aggodalom, a vele való faji szolidaritás, szüntelen kegyetlen terror alatt tartja s az egyik udvari tanácsos leányát ugyanilyen könyörtelen terrorral ejti meg.”
Nos, nem kezdjem el Milotay életrajzát sem ismertetni. Korunk terminológiájával ő ugyebár amúgy is „szélsőjobboldali” volt. S mégis láthatóan ugyanarra a következtetésre jutott ez ügyben, mint az ezen oldallal soha semmilyen közösséget nem vállaló Thurzó!
Ma a hivatalos német média Süss-Oppenheimert amolyan pénzügyi zseniként kezeli, így például Stuttgartban tér viseli a nevét. Ez is eklatáns bizonysága annak, hogy mennyire várat magára az erkölcsi megtisztulás arrafelé is.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
