Az ember nem tudja, sírjon-e vagy nevessen, ha külföldi tankönyveket olvas rólunk. Persze akadnak csaknem kifogástalanok is, de ezek száma elenyészően kevés. És ez nem mai keletű történet.

Vég nélkül lehetne ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia alatt megjelent vezető külföldi tankönyveket idézni. Ezekben se szeri, se száma a legdurvább hamisításoknak. Itt van például ennek bizonyságaként Dezső Lipót királyi tanfelügyelő 1928-ban megjelent könyve (Külföldi furcsaságok Magyarországról. Mit tanítanak rólunk a külföldi iskolákban?).

Kiderül belőle, hogy a brit földrajzkönyvek nem tettek különbséget Ausztria és Magyarország között. G. Gill angol földrajzkönyvében azt állt, hogy Ausztria-Magyarország fővárosa Wienna, a magyarországi tartományok neve pedig Transleytania. Tótjainkat az északi szlávokkal egyetemben cseheknek nevezte, s úgy tartotta, hogy a birodalomban a német nyelv a hivatalos. De az oly sokszor használt Lyde– és W. Heaton-féle földrajzkönyvek sem tudtak valahogy arról, hogy a birodalom két részből állt. Dr. Eigli Zürichben megjelent földrajza „Kaiserstaat”-ról, császárságról szólt, s arról, hogy a monarchia fő- és székvárosa Wien. Budapestről eközben említést sem tett.

De nem bizonyult kevésbé informatívabbnak a skót földrajzkönyv sem (Europe. A Descriptive Regional Survey, by T. S. Muir M. A. Edingburg):

„Az arisztokraták a szereplő osztály, ők birtokolják a földet. A lakosság többi része parasztok és juhászok, akiknek sorsuk valamivel jobb, mint a jobbágyoké. (The remainder of the people are peasants and shepherds, who arre little better than serfs.)”

Ami pedig népesedési statisztikáinkat illeti, a L. Gallouedes-féle francia földrajz közlése szerint Ausztria-Magyarország népei így oszlottak meg: német volt benne 24, magyar 19, szláv 44, román 7, zsidó 4 százalék.

Erdélyt egyenesen ősi román földként könyvelte el, amelyet a románság foglalt el először – a magyarság csak később erőszakosan telepedett be ide –, s csak azután vándorolt tovább a dunai síkságra.

A magyar lakosság életéről ezt írta:

„A mai magyarok életmódjában mintegy emlékképpen fellelhetők még a régi nomád szokások (de leurs anciennes moeurs nomades). A magyarok tanyákon és mezővárosokban élnek. A városok legnagyobb része nem egyéb, mint az utak, utcák szélén épített házak nagy tömege, ahol az utcákon, utakon a csorda sétál. Egyes községek több mérföldnyi hosszúsággal bírnak. Ezek a városok nem egyebek, mint az Alföld főbb mezőgazdasági piacai. Ilyenek: „Tokai”, „Szegedin” és Debrecen. Egyedüli város, amely méltó erre a névre: Budapest. Buda vagy Ofen régi, megerősített város, amely a folyó jobb partján büszke dombot vesz körül.”

Ámde a vezető német tankönyvek sem bizonyultak megbízhatóbbaknak. A Rusch-Herdegen -féle földrajz nem győzte hangsúlyozni, hogy közönséges pusztai betyárnép vagyunk, földünkön rossz az ivóvíz, sok a haragos juhászkutya, az agyagos pocsolyákban hentereg a csorda az Alföldön.

Ám Dezsőnek talán a legmegdöbbentőbbnek egy, még Trianon után is használt olasz földrajzkönyv bizonyult, dr. Pietro Gribaudi, dr. Ambr. Mondino műve. Ebben meg ez található:

„Magyarország teljesen más, mint amilyennek képzeljük. A magyarok lovagiassága, a szabadság iránti törekvése, az egyenlőség iránti lángoló tüze nem egyéb, mint álom, mely úgy tűnik el, mint az éjszaka közeledtével az esti felhő. Magyarország távol áll attól, hogy modern és művelt országnak tekintsék. Kivéve Budapestet, amely mint oázis a sivatagban, valóságos gyöngye az országnak, ahol koncentrálódott a műveltség, továbbá a kedves Pressburgot (Pozsony), amely azonban nem mondható magyarnak, mert műveltsége teljesen német. Magyarország többi része nem egyéb, mint az elhanyagolt latifundiumoknak a vidéke, ahol a műveltség nem ver gyökeret.”

Lehetne még hosszasan idézni hasonló művekből, azonban alighanem ennyi is elegendő volt annak szemléltetésére, mennyire létfontosságú, hogy rólunk kik kiket mikből tanítottak már régente is. Meg hogy egy ország, történetesen most a mienk, mit tesz azért, hogy önképe külföldön is látszódjék? Mert ha valahol, e téren joggal illethetett bennünket régente is elmarasztalás.

Tűnjék ezért bármennyire is groteszknek, egyet tanulhatnánk például a dákóromán-elméletükhöz máig görcsösen ragaszkodó románoktól. Azt, hogy életükhöz úgy tartozik hozzá saját – vélt – nagyságuk felmutatása, mint a növények életfenntartásához a fotoszintézis. Mi mikor tanuljuk el tőlük ezt?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info