Kilencvenhat éve, 1919. március 21-én vette kezdetét hazánk történetének eladdig legtragikusabb időszaka. Amikor is nem pusztán hazánk államformáját, társadalmi-gazdasági rendszerét akarták csupán felszámolni, hanem magát Magyarországot. Ebben a Lenin-fiúk jártak élen. De mikor lesz végre tananyag, mit műveltek? Erről azonban ma is hallgatnak a köztudatot formálni hivatott hivatalos történelemtankönyvek. Pedig bőven volna mit idézni bennük azokból a szemtanúi beszámolókból, melyek e százharminchárom napról szólnak.
Elég legyen csak olysói és héthársi Gabányi János művét (Mártírjaink (1922), a Gratz Gusztáv szerkesztésében A bolsevizmus Magyarországon címmel megjelent tanulmánygyűjteményt (1922), s tőle A forradalmak kora. Magyarország története 1918-1920 című tanulmányt (1935), Molnár Jenő visszaemlékezéseit (A 133 napos rémuralom, 1919) és Váry Albert alapmunkáját, A vörös uralom áldozatai Magyarországon címűt (1922) említenünk –
és akkor még Tormay Cécile feledhetetlen Bujdosó könyvéről (1920-1922) nem is beszéltünk. Ha csak a tizedrésze lenne igaz mindannak, amik bennük szerepel, igaz lenne fentebbi tételünk. Ugyanis valóban hazánkat akarták legjobb hagyományaival agyagba döngölni.
Idézzük most azonban az akkori időszaki sajtóból! Az Előre című képes hetilap 1919. szeptember 15-i számában egy névtelenül megjelent megrázó vallomás olvasható (A rémuralom bűnkrónikája. A titokzatos Lenin-fiú), amelyből értesülünk arról, miként lehetett a hírhedt „különítményesek”, a Lenin-fiúk csapatába bekerülni.
Eszerint egy Tevele Mihály nevezetű, fantasztikus rongyokba burkolt férfi éjszaka Cserny Józseffel, a Lenin-fiúk főnökével akart találkozni, hogy belépjen közéjük. Pincebeli főhadiszállásukon azonban mindjárt arra lett figyelmes, hogy halk, félig elfojtott sikoltást hall, majd könyörgő hangokat: „– Az ég szerelmére, könyörüljenek meg rajtam, ne kínozzanak, nem vétettem semmit. A bátyámról akarok hírt hallani. Azt mondják, hogy ide hozták. Ugye-e nincs semmi baja, ugye nem bántották?”. Ezután következett saját beavatása „szertartás”-ának ismertetése:
„Lenn, a pincében az irtózattól torzult vonásokkal, szemeit kezeivel elfödve állott egy 18-20 éves fiatalember. Teste minden ízében reszketett, a térdei meg-meginogtak és görcsös sírás fojtogatta.
– Mit akarnak velem, mit akarnak? – dadogta szinte eszelős félelemmel.
– No, babuska, te kis burzsuj-palánta, nyissad ki a szemecskédet.
– Nem merem, inkább öljenek meg.
Durva kézzel rántották el a kezeit a szeméről és az irtózat olyan sikoltása hagyta el az ajkait, aminőt a rettenetes bűntényeket látott pincefalak talán még sohasem hallottak: a holttestek között ráismert a bátyja megcsonkított tetemére. Arccal a földre vetette magát és homlokát az öklével döngetve sikoltotta:
– Meggyilkolták, meggyalázták!
A bőrkabátos, mindenfajta gonosztetthez edződött gazfickóknak egy arcizma sem rándult meg a szerencsétlen gyerekember lélekbemarkoló fájdalmának láttára. Tevele arca is mozdulatlan maradt, csak a szemeiben égett valami baljóslatú fény. Csak nagyon gyakorlott szem vehette volna észre rajta, hogy a hideg nyugalma csak az idegeinek vas fegyelmezettségéből ered. A nyugalmát még akkor is megőrizte, amikor a fiatalember a fájdalomtól félőrülten rárontott az egyik Lenin-fiúra és magából kikelten, a tébolytól fátyolos hangon, rekedten üvöltötte:
– Gyilkos! Gyilkos!
Egy hatalmas ökölcsapás volt a válasz kitörésére. Megtántorodott és aléltan rogyott össze.
– Fellocsolni! – adta ki a parancsot az egyik terrorista.
Egy dézsa vízzel végigöntötték az alélt ifjút, azután megragadták és a falba vert szögekhez kötözték. Lába, keze gúzsba volt kötve és moccanni sem tudott. Ekkor eléje állott az egyik és teljes erejével az arcába sújtott. Vérsugár szökött fel az ökölcsapás nyomán, és a terrorista éppen másodízben is lecsapni készült tehetetlenül vergődő áldozatára, amikor a pince ajtaja felpattant.
A lesújtani készülő ököl megállott, a Lenin-fiúk merev tisztelgő állásba vágták magukat. Tevele Mihály, akit az idegzete már majdnem elhagyott, érdeklődve tekintett az ajtó keretében megjelenő férfira. Magas, markáns arcú ember volt a terroristák ismert uniformisában: Cserny József, a főhóhér.
Gyors pillantással nézte végig a borzalmas kínzókamrát, a fejével helyeslően biccentett, de egyszerre csak megmerevedett a tekintete: észrevette a toprongyost.
– Hát ez kicsoda itt? – dörögte.
– Rekruta akar lenni nálunk – felelték.
Cserny József tetőtől-talpig végigmérte Tevele Mihályt, aki eléje állott és megnevezte magát.
– Bírja? – fordult a pribékjeihez.
– Eddig bírta.
– Ha végeztetek, hozzátok fel! – adta ki a parancsot, azután sarkon fordult és távozni készült. A küszöbről visszafordult és közönyös hangon, mintha nem is egy ember életéről, hanem valami mindennapos jelentéktelenségről lenne szó, így érdeklődött:
– Nos és a delikvens?
– A bátyját kereste, akit „hidegre” tettünk – világosították fel.
Cserny biccentett a fejével és legényei merev tisztelgése közben minden további megjegyzés nélkül elhagyta a pincét.
A megszakadt tortúra folytatódott. Harapófogóval egyenként tördelték ki az áldozat fogait, akinek végül a rohamkések adták meg a kegyelemdöfést.
A szörnyű kivégzés alatt Tevele Mihály néha meg-megrándult, az arca halottsápadt színt öltött, a zsebeibe mélyesztett kezei ökölbe szorultak, de állotta a próbát, némán nézte végig a szerencsétlen fiatalember katasztrófáját. Meg is dicsérték érte:
– Vas gyerek vagy, jó anyag!
A titokzatos rekruta arcára különös mosoly ült ki a dicsérő szavakra és szótlanul követte a vörös vérebeket, akik Cserny termeibe vezették fel.”
Mit is fűzhet ehhez egy historikus? Csak azt, hogy a fentebbi történetben elbeszéltek 1945-ben és 1956-ban folytatódtak. De ez úgy tűnik, egyetlen hatalmi tényezőt nem érdekel, erről nem nyílnak hivatalos tárlatok, ez nem fér bele a Sorsok Házába…
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
