Inter folia fructus, levelek közt a gyümölcs, tartja a római közmondás. Amik amúgy nem is megsárgultak. Lapozok hát egy memoárt, benne az egyik legnagyobb magyar geopolitikus, Rónai András vallomását, amiből kiderül: 1940-ben, a második bécsi döntéskor „a magyar kormánynak azt kellett volna mondania: kérem, én meg Erdélyt kérem”.

Rónai András (1906-1991) egyike volt gróf Teleki Pál miniszterelnök és földrajztudós legbensőbb munkatársainak. Nem részletezem most pályáját, csak egy lélegzetelállító részletet közlök egy vele 1989-ben Balogh Júlia által készült (és Győri Béla memoárkötetében (Vasárnapi újság. Különkiadás, 2014) olvasható) interjúból:

„1940. június 20-án, amikor Párizs már elesett, az angol felmentő hadsereget Dünkirchennél besöpörték a csatornába, Németország ura volt mindennek. És akkor a következő lépésben a Szovjetunió követelte vissza Romániától Észak-Bukovinát és Besszarábiát. Tehát miközben megerősödik a német hatalom Nyugat-Európában, a szovjet rögtön pozíciókat akart szerezni. Nyilván egy eljövendő összeütközésre számítva. A szovjet jegyzék nagyon egyszerű volt: ezt és ezt a területet kell átadni két nap alatt. Meg is indultak a csapatok. Ez volt a pillanat, amikor a magyar kormánynak azt kellett volna mondania: „Kérem, én meg Erdélyt kérem”, mint ahogy a bolgárok rögtön megmozdultak, követelték Dobrudzsát, és rögtön meg is kapták. Később tudomásomra jutott, hogy Werth Henrik, a vezérkari főnök sürgette a kormányt, hogy azonnal vonuljanak be Erdélybe, úgy, ahogy a bolgárok Dobrudzsába, és úgy, ahogy az oroszok északon. Hogy ezt mért nem tettük, azzal magyarázom, hogy Teleki olyan megoldást akart, amit Európa másik része is elfogad, tehát Nyugat-Európa. Ő már előre kalkulált azzal: a háború nem biztos, hogy német győzelemmel zárul. Tehát a katonai betörést Erdélyben nem tartotta okosnak, és rögtön elfogadta a románok ajánlatát, akik tárgyalást ajánlottak.”

Arra a kérdésre pedig, hogy ezt nekünk vagy a németeknek tették, azt felelte, hogy nekünk, majd így folytatta:

„Azonban kiderült, hogy ez az ajánlat csalárd volt, és ők két hónapig húzták a teljesítését. Augusztus végére került sor a Turnu-Severin-i tárgyalásra, ott pedig már teljesen megmerevedtek, nem voltak hajlandók semmit engedni.”

Hangsúlyozandó, hiteles szakembert, és nem holmi zsurnalisztát idéztünk, különös tekintettel a tőle általunk kiemeltekre. Ilyenkor a magamfajta történész a szó szoros értelmében levegőt sem kap, és keze sem úgy jár a billentyűzeten, mint szokott.

Nem bizony, mert annyira sokkoló az iménti idézet, hogy szinte nincs is hozzátenni valója, legalábbis az akkori fejlemények további értékelését illetően. Mert anélkül, hogy szinte mindenki által rühellt morális prédikációt tartanánk, úgy tűnik, tény: jó ideje nem szokásunk talpunkra állni.

Nem bizony, annál inkább hezitálni. Vajon mit szól a szomszéd, ha visszaveszem tőle azt, amit akaratom ellenére elvett tőlem. Persze, mondhatnók erre, ma minemű esélye is lenne a revíziónak? Lehet, hogy csak annyi, mint annak, hogy – Takaró Mihály irodalomtörténész szavaival – egy lakatlan szigeten tömegverekedés törjön ki?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info