Témánál vagyunk megint, de nem önszántunkból. Mert vannak, akik tesznek arról, hogy így legyen. Akiknek az anarchizmus olyan, mint a növényeknek a fotoszintézis. És aggódnak, sőt rettegnek, amiért könnyen eljöhet az idő, amikor már nekik befellegzett. Mert árulják már el végre, ha nem örülnek a közmunkának, miért járna nekik segély?
Itt van közülük mindjárt a jó Tamás Gáspár Miklós (TGM). Aki szegény mindig fél valamitől. Most éppen, tudtuk meg a Néphazugság tegnapi számából, a jelenlegi rendszer „politikai ideológiája alakulásá”-tól, ami közben „elfelejtjük, hogy az 1945 előtti rendszerhez való világnézeti visszatérés nemcsak az ellenzéki publicisztika tézise, hanem valóság”.
Vagyis TGM attól fél, hogy újra működésbe lépnek a reakciós erők. A fasiszta, burzsoá, retrográd, no meg klerikális tényezők. Mert ha „a történelem nem halad előre, akkor visszafelé megy”, és „rettenetes mondatok” lesznek olvashatók. Mint amilyenek szerinte a Magyar Nemzet múlt szombati számában megjelentek Hanthy Kinga újságíró tollából:
„Igaz-e, hogy a XXI. század zavaros társadalmi, ideológiai viszonyai között már nem működnek a XIX–XX. századi kategóriák? Vagyis hogy egyszer és mindenkorra vége a tisztességes, kopott, foltozott ruhás, de tiszta szegénységnek? Nincsenek már Móricz-féle félkrajcáros [!] történetek, nincs szemlesütés, alázat, beletörődés az igazságtalanba, az eleve elrendeltségbe. A mai szegények nem hajtják le a fejüket. Divatosan öltöznek, nem foltoznak, nem köszönik, amit kapnak, kiabálnak, tiltakoznak, ha igazságtalanságot éreznek, nem örülnek a közmunkának, és nem törődnek bele a megváltoztathatatlanba. Továbbá nem takarékoskodnak, nem osztják be, ami van, és főleg dühösek, egyre dühösebbek, mert nekik nincs, nekik nem jár, ami másnak, mindaz, amit a tévében mutatnak.”
Nos, e sorok, fűzi tovább TGM, „pár szó, például „a tévé” kivételével megjelenhettek volna a régi Budapesti Hírlap vagy a régi Alkotmány bármelyik számában, úgy 1903 körül. De 1923-ban is. Ez volt az a klisé, amelyet annyira gyűlölt a ma leszólt progresszív értelmiség, az a Móricz Zsigmond is, akire a cikk szerzője – impertinens módon – hivatkozni mer. Móricztól Illyés Gyuláig, Szabó Zoltánig, Erdei Ferencig, Veres Péterig, Nagy Lajostól Kassák Lajosig, Gáspár Zoltántól Csécsy Imréig – és Tar Sándortól Borbély Szilárdig és Szilasi Lászlóig – éppen ezt az ideológiát utasította el.”
Igen, bármennyire is furcsa TGM-nek, a fentebbi idézet tökéletes diagnózis, aminek ezért bármikor bármelyik normális orgánumban helye van. Akár 1903-at, akár 1923-at, vagy akár 2015-öt írunk. Ehelyett TGM szerint pont „az ilyen embert gyalázó rettenetes mondatok robbantanak ki népfölkeléseket”, és nem pedig a „progresszív értelmiség” hangadói.
Helyben vagyunk, kibújt a szög a zsákból megint, trockista köpönyegét tehát mindmáig nem vetkezte le TGM. Mert miről is van szó? Arról, amint Hanthy írt, más szavakkal, hogy milliárdosok gyerkőcei papolnak arról, mekkora a „mélyszegénység”, akik mindig csak jogokat ismernek, de kötelességeket sohasem. És akik, amint megmutatta az újkori történelem, bizony messze nem amolyan békésen filozofálgató kávéházi világmegváltók.
Mit is mondhatnánk minderre? Csak azt, hogy mentsen meg hát a Teremtő attól, hogy az olyanok, mint TGM, kilépjenek trockista odvaikból, és utcára vonuljanak. Erre ráment már másfél évszázad. Akik ugyanis, mint élükön ő, nem tudják eszükkel megkeresniük kenyerüket, tegyék két kezük munkájával. Amíg még nem késő.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
