Közhely, hogy korunk züllöttsége a történelemben csaknem egyedülálló mértékű. Ha ez igaz, akkor döntően köszönhető a család szétverésének, azt megalapozóan a házasság szükségtelennek tartása hirdetésének. Holott evidencia, hogy magyar családokkal tehetjük naggyá hazánkat!
Nem új keletű persze a család szétverése. Már a reneszánsz, majd nyomában a reformáció hadat üzent a mind a házasságnak, mind a családnak. Például Martin Luther egyenesen tagadta a házasság isteni eredetét, mondván, az csupán csak „világi ügy”. „Ein Weltlich Ding.” No és aztán az újkor? Rousseau-val az élen mind a férfit, mind a nőt „vásárfiá”-nak tekintette. Amolyan cserealanynak. Ugyanígy a családot. Emberek jönnek, mennek, akár csak a pénz, az áru. Mikor melyik hol köt ki.
Éppen ezért olyan lenyűgöző a modern kor abszolútumait tagadó embernek mindmáig a Vízkereszt nyolcadába eső vasárnap, vagyis a mai. Ez a Szent Család ünnepe. Jelentőségéről Szunyog-Xavér Ferenc bencés teológust idézzük (Magyar-Latin Misszále az év minden napjára, 1933):
„A betlehemi jászol mellett fakadt a Szent Család tisztelete, ahol a kisded Jézus imádására egybejövő pásztorok ott találták Szűz Anyját és nevelőatyját, Szent Józsefet is és a kis Jézusra ragyogó fényözönből rájuk is hullott a tisztelet sugara. Így tehát nagyon szépen beleillik ez az ünnep a karácsonyi ünnepkör gondolatába, bár a legújabb ünnepek egyike. A liturgiába 1898-ában került. Bár segítene hozzá ez az ünnep, hogy korunk legnagyobb bajára, a családok szétzüllésére és ezzel a társadalom elkereszténytelenedésére orvosság lenne.”
Mert bár Szent Józsefről, Jézus Krisztus nevelőapjáról alig szól a Szentírás, mégis, az ókeresztény kortól a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz Mária után méltán őt tisztelték a legjobban. Őt, mint a Szent Család fejét. A férfiúi erények legfőbb megszemélyesítőjét. Aki bizony ma is joggal lehetne példaképe mindnyájunknak. Pláne egy olyan világban, amelyben a szabad nem-választás liberális utópiája, a „gender mainstreaming” egyre térhódítóbb.
Merthogy jó ideje a férfi mintha elveszítené a saját helyét a világban. Legtöbbször már nem úr, csak szolga. Emberöltőkkel ezelőtt még elég volt, ha egy családapa megpödörte bajuszát, vagy összevonta szemöldökét. Mindenki leolvashatta tekintetéről, mi a baj. Fegyelemmel szeretett. Ma hol a fegyelem? – kérdezhetnők. És azt is, miért is nincsen hát akkor szeretet, se a maradék családokban, se – pláne – azokon kívül?
Merthogy a férfi messzemenően nem lehet anyámasszony katonája. Hanem olyan valaki, aki maga a megtestesült hűség. Istenhez, családhoz, nemzethez. Amint volt Jézus Krisztus is. Akiről éppen a mai evangélium azt írja, hogy tizenkét évesen felmenvén a templomba, tanította hallgatóit, hiszen (Lk 2, 52) „proficiébat sapiéntia, et aetáte, et grátia apud Deum, et hómines”, azaz „növekedék bölcsességben és korban és kedvességben Istennél és embereknél”.
Milyen jó lenne, ha ugyanígy lenne a mi családjaink életében manapság is, ha a családapa újra CSALÁDFŐ lehetne! Édesapa. Akire úgy emlékeznének majdan utódai, mint egykor versében (Édesapám) kiváló pappedagógusunk, Koszterszitz József:
Büszke vagyok édesapámra!
Nem gazdag ember. Autója nincs,
sem bankbetétje, birtoka.
Ruhája foltos, cipője foltos.
Kopott veréb a szürke porban…
Egyetlen kincse: kis családja,
két udvari sötét szobában
hét egészséges gyermeke:
három kislánya, négy fia!
Az én apám a teremtő Erő,
s anyám az Isten szántóföldje:
Belé veti az embermagokat…
Belőlünk zsendül az új magyar élet,
belőlünk indul a jövő!
Büszke vagyok édesapámra!
Nem „méltóságos”, nem nagy úr,
Újság nem írt még róla cikket:
nem szalutál a sarki rendőr,
ha villamoson arra visz útja…
De két kezében ég a munka!
De műhelyében zeng a dal:
„Kipi-kopi” a munkadal…
Milliók között szürke-egy.
De munkájukból él a nemzet!
Ők hordozzák a történelmet:
apám, s a többi robot-ember,
névtelen magyar dolgozók!
Büszke vagyok édesapámra!
Nem sárkányt verő meselovag,
nem hadvezér, nem csodahős.
De ha feltör a vérzivatar,
az ellenség jön a határon,
leteszi csendben a kalapácsot,
megcsókolja édesanyámat
s felszáll a páncélkocsira.
Ő harcol, szenved könnyben, vérben,
családért, asszonyért, gyermekért,
magyar hazáért, nemzetért,
ezeréves becsületért,
új-ezeréves életért:
az én apám az álmok hőse,
névtelen magyar katona!
Büszke vagyok édesapámra!
Nincs rajta semmi nagyszerű…
Csak egy a millió magyarból,
csak olyan ő is, mint a többi…
Gyermekszemekkel felnézek reá.
Számomra ő az ideál!
Ha este imára kulcsolom kezem,
Mindennap arra kérem Istenem:
ha felnövök majd férfivá,
olyan lehessek én is, mint apám:
gazdagnál, úrnál, hősnél igazabb:
emberebb ember, magyarabb magyar!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
