Hányszor halljuk, ha Trianon szóba kerül: „Igazságtalanság volt ugyan, ami ott történt, de hagyjuk már, majd az idő beforrasztja a sebeket úgyis!”. Ezzel szemben a százhét éve, 1908. január 8-án született gróf czegei Wass Albert az ott történtekben való soha bele nem nyugvást hirdette. Emigráns sorsában diplomata volt a diplomaták helyett, igazmondó a hamis prófétáktól hemzsegő nagyvilágban, szó szerint élő lelkiismerete minden megrabolt magyarnak.
Aki felismerte, mennyire aranyigazság, hogy „a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak” (Edmund Burke). Amikor a kádári gépezet, összekacsintva a vele látszólag szöges ellentétben álló nyugati közvéleménnyel, lemondott nemcsak az elszakított országrészekről, hanem az azokon élő magyarság érdekvédelmének számonkéréséről is, nem maradt néma.
Ennek jeleként 1985-ben eredetileg angolul, majd 2006-ban magyarul is megjelent dokumentumkötetében (Genocide in Transylvania, Népirtás Erdélyben) hajmeresztő tények sokaságával figyelmeztetett arra, mennyire áldatlan állapotok uralkodnak az utódállamokban mindmáig, noha azok kifelé másról sem szólnak, minthogy alattuk korábban soha nem látott jólét és jogegyenlőség van. Nem tett mást, csak egybegyűjtötte azon szemtanúk vallomásait, akik megtapasztalták, hogy ez mennyire nem így van, sőt hogy mennyire tombol a magyargyűlölet.
Idézzünk most ebből jellemzésül két vallomásrészletet 1980 októberéből!
„Amikor megérkeztünk Kolozsvárra, amit ma Cluj-Napocának hívnak, nem hittünk a szemünknek. Mióta utoljára hét évvel azelőtt ott voltunk, azóta a város teljes részei eltűntek. A régi szép Kolozsmonostor már nem létezik. Hatalmas bérházak vették át a helyét. Ezekben az új épületekben egyetlenegy magyar családot sem találunk, csak olyan románokat, akiket a régi Romániából, a hegyeken túlról hoztak. Csak idő kérdése, és Kolozsvár nem lesz többé. Egy teljesen új város veszi át a helyét, új betelepülőkkel. Sok magyar, akit hét évvel azelőtt még meglátogattunk, kétségbeesésében önkezével vetett véget életének. Mindenféle ellenszolgáltatás, munka és nyugdíj nélkül kitették őket otthonaikból, és nem tudtak hova menni…“
Néhány éve jómagam Kolozsvárt csaknem szó szerint ugyanezt hallottam egy ottani magyar fiatalembertől. A regáti románság Erdély fővárosába telepítése gőzerővel folyt a Ceauşescu-időszakban. (Hivatalos statisztikák szerint az 1970-es évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig mintegy 130 000-et telepítettek közülük ide!) Egy szép napon közölték a családi házukban békésen élő magyarokkal, hogy nemsokára (túlnyomórészt persze regátiakkal benépesítendő) lakótelepekre költöztetik őket, mert házukat a földdel teszik egyenlővé. Akik ellenállnak, azokat internálják. De beköltöztetésük után is lépten-nyomon csak megalázták, sőt üldözték őket magyarságukért:
„Az Erdélyen való átutazásunkkor egyetlen olyan hely sem volt, ahol a magyar nyelvet használhattuk volna anélkül, hogy szitkoknak és átkozódásoknak ne lettünk volna kitéve. Az iskolás gyerekek, ha elkapták őket a tanárok, mert a játszótéren egymás között magyarul beszéltek, húsz ostorcsapást kaptak. Azokat, akik krumpliért, kenyérért vagy másért álltak sorba, és meghallották őket egymás közt magyarul suttogni, az élelmiszer-elosztók egy falat élelem nélkül kergették el. A magyarok elleni diszkrimináció olyan méreteket öltött, hogy a hitleri Németország ehhez képest semmi nem volt…”
És a tanulság? Ceauşescu jött, Ceauşescu ment, azonban a bukaresti kormányok balkáni politikája változatlan maradt. Aminek ma is úgyszólván mindenütt láthatók nyomai Erdélyben, de különösen is déli területein. S hogy mennyire, mutatja a jelenből Kiskapus esete. Négy éve még a HVG.hu közölt felvételeket arról, milyen áldatlan állapotok uralkodnak ebben a jobb sorsra érdemes szebeni kisvárosban, amely az 1980-as évek végére kontinensünk egyik környezeti katasztrófaterülete lett az itt folytatott, a normális értékeket több százszorosan túllépő kadmium-, ólom-, szén-dioxid-, kén-dioxid- és kénsavgőz-szennyezés következtében.
Azóta is szedi ott áldozatait a bőr- és tüdőrák, s terjed a színesfémszennyezés által kiváltott impotencia. Kontinensünkön itt a legnagyobb a gyermekhalandóság. A település csak románul elérhető honlapja azonban erről mit sem tud. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. S ki tudja még persze, hány ilyen településen ugyanez vagy hasonló a helyzet!
Wass Albert a maga részéről viszont mindent megtett, hogy – őt idézve – legyen „csillagfordulás megint”, hogy adják vissza hegyeinket azok, akik elvették. De ha már nem teszik ezt, legalább élhető életet adjanak mindazoknak, akik ragaszkodnak gyökereikhez, szülőföldjükhöz. Volna hát Wass Alberttől mit tanulni…
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
