Olvasásszociológiai felmérések tucatjai szólnak arról, mennyire ijesztően háttérbe szorul az írott sajtó olvasása. Olyannyira, hogy nem kevesen egyenesen a Gutenberg-galaxis egyre közelibb haláláról beszélnek. S ha ez netán túlzás is, az nem, hogy a nyolcvanas évek második felétől a felére csökkent a könyvet forgatók aránya.
A Magyar Nemzet szombati száma idevonatkozó elemzésében (Pethő Tibor: Homo informaticus) olvassuk:
„Inkább internetezünk és tévézünk, könyvet alig veszünk a kezünkbe. 1987 óta az olvasó emberek száma a felére csökkent, derül ki a felmérésekből. Az olvasási kedv a huszadik századra inkább jellemző emelkedését az ezredforduló idején hanyatlás követte. Kérdés, milyen változást hoz a digitális könyv, mi lesz a sorsuk a hagyományos kiadóknak.”
Miként az is sokaknak kérdés, mivé lesz az emberiség az új embertípus, a homo informaticus által?
„A neves könyvtártörténész, Fülöp Géza már az ezredforduló előtt próbálta felhívni a figyelmet a közelgő veszélyre. Egy tanulmányában úgy vélte, a Homo sapiens mellett új embertípus jelenik meg, a homo informaticus. Olyan új embertípus ez, »amely tudását a hálózaton, a multimédia-alapú globális programok révén szerzi, kiválóan ért a számítógéphez, tökéletesen eligazodik az internetdzsungelben, minden információt meg tud szerezni, amire szüksége van, pragmatikus, nem olvas, nem elvont fogalmakban gondolkodik, szókincse minimális, érzelmi élete – ha van – nagyon redukált.«”
Elgondolkodtató sorok. Lehet, hogy valaha Oswald Spengler nem véletlenül óvott a gépkorszaktól? Vagy pótolja-e egy szöveg internetről való letölthetősége azt a varázst, amit annak könyvben történő olvasása jelent? Aki számítógépén szerkeszt, örül persze, hogy már nem kell lepakolnia könyvespolcait az éppen keresett mű megtalálásához, mert a belőle keresett szöveget szépen letölti és beilleszti a sajátjába. Emiatt, mondják oly sokan, kár keseregni. „A jó Gutenberg-galaxis olyan, mint volt nagyanyáink faszenes vasalója. Szép múzeumi relikvia, de nem egyéb.”
Valóban így volna? – kérdezhetnők. Hiszen ma már nem lúdtollal írunk, mégis lehetnek elektronikusan közvetített gondolataink éppoly értékesek, mint az azzal egykor közöltek. Ami persze igaz, ámde az olyan emberben, aki nem ittasul meg a gépkorszaktól, valahogy mégiscsak megszólal, amolyan vészcsengőként, a „de mégis”.
Alighanem erre érzett rá Pozsonyi Ádám, aki egyik elbeszélésében (Számítógép) azt írja, hogy „az anyám számára a számológép és a számítógép szinte édes mindegy”, aki „képtelen megérteni a fájl fogalmát, kinek számára értelmezhetetlen dolog a »világháló«”. Mert ő még „vidéken nőtt fel, az állatok és a természet közelségében. S számára csakis a tárgy a valóságos. Nem érti a kilobájtokat. Nincs olyan, hogy egy szöveg letölthető. Meg virtuális valóság. Az anyám erre csak legyint. Marhaság – mondja, s felvágja a kenyeret. Az valóság. S rájöttem, neki van igaza.”
Igen, és itt jön a képbe a „de mégis”. Mert mennyivel másabb a Gutenberg-galaxis világa, tehetünk pontot az imént idézett elemzés által kiváltott tűnődéseink végére. Mert abban élve lényegesen kevesebb volt a „funkcionális analfabéták” száma, mint nélküle. Azoké, akik nem értik az olvasottakat s a legegyszerűbb írásbeli rutinműveleteket sem képesek megoldani. Ahogyan Pethő írja, „pesszimista számítások szerint a felnőtt lakosság mintegy 25 százaléka tartozik ebbe a kategóriába”, s „az Európai Unióban hasonló az arány!”.
És akkor még nem is ejtettünk egy árva szót sem arról, hogy akár a világhálón, akár azon kívül mit olvasnak. Többnyire csupa selejteset. Ámde bizakodjunk mégis! Hátha nem tévedett Hérakleitosz. Aki szerint minden egyirányú folyamat erőltetése önmaga ellentétébe csap át. Pláne, ha az nem természetünkből származik.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
