Mégsem tanultunk tőlük, pedig akkor nem ott tartanánk, ahol. Ez a lényege annak, amit a minap Czeizel Endre mondott. Merthogy mi mindig csak irigykedni tudtunk rájuk, anélkül, hogy eltanultuk volna tőlük, hogyan kell világelsőknek, azaz Nobel-díjasoknak lennünk nekünk is.
Az ATV-n Kálmán Olga vendégeként tegnap lényegében ugyanazt mondta, amit Konrád György írt egykor (Magyar Zsidó Almanach, 1996-1997), miszerint „kitüntetett szerepet vállaltak a világ kommunikációs összekapcsolásában, a hírközlésben, a kereskedelemben, az intellektuális dialógusban, a Föld és a rajta élők világgá változtatásában. Ez az egyetlen világnép és ebből fakad rendeltetése is. A magát papi szerepre kiválasztó nép a különállását megőrizve tanúskodott az egyetlen Isten és az egyetlen emberiség eszméje mellett. A zsidók nem lesznek utcaseprők, mert a sok évezreded alatt felhalmozódott intellektuális tőke tovább öröklődik az utódokra. Az érzékenységet, az alkatot és valószínűleg intelligenciánk természetét is összeadjuk abban a génkoktélban, amik a gyerekeink. Hordozható örökség ez és bárhol működtethető.”
Magyarul ők a bokréták ama kalapon. De maradjunk Czeizelnél! Aki most azzal dicsekedett, hogy hazánkban tíz Nobel-díjasból hét a zsidó. S megtoldotta azzal, hogy a világon bárhol hasonló az arány. Bár szerinte ez nem valamiféle rejtelmes „génkoktél” miatt van így, hanem mert a zsidó gyermekeket kimagaslóan képzik ki: egy zsidó fiúnak már négy éves korában meg kell tanulnia írnia, olvasnia, s ha jobbak a képességei, mint többi társainak, családjának, erőnek erejével ki kell őt emelnie.
Nem úgy persze, hallottuk tovább, mint nálunk, ahol mindig csak irigykedni tudunk elképesztő intellektualizmusukra, meg félni annak hatásaitól, s ennek végső jeleként Auschwitzba küldeni őket. Mint tették elvetemült eleink az oly zseniális Kertész Imrével. Akitől ő csak elájulni tud. S hogy miért? Ezt is elmondta. Őt, az Auschwitz-túlélő Nobel-díjast 31 évesen elküldték, mint újságírót a Keleti Pályaudvarra, hogy „nézze meg, miért késnek a vonatok. S akkor ő vár az információra, és áll ott, és látja, hogy ott jönnek az emberek vele szembe, és akkor hirtelen megvilágosodik, hogy nekem az a küldetésem, hogy ezeknek az embereknek elmagyarázzam, mi az Auschwitz-jelenség.”.
Amit viszont mindmáig nem akar megérteni ez a lábszagú, bőgatyás, fütyülőbarackos magyarság. Nem, ehelyett engesztelhetetlenül gyűlöli őket még meccsek közben is, amikor a lelátókról is rendre hazaküldi őket. Nos, nem feladatunk Czeizel tudományát értékelnünk, egyet azonban mégis sajnálattal állapíthatunk meg mostani fő kijelentése – „a bevándorolt zsidók itt úgy virágzottak ki, mint sehol másutt” – kapcsán: a magyar átlag – miért, miért nem – úgy tűnik, valóban negyed annyit nem foglalkozik önmagával, mint ők saját magukkal.
S ez nem mai sajátosság. Olyannyira nem, hogy a „Magyar Kultúrá”-ban 1923-ban Bangha Béla ezt írta: „A magyar nem szeret olvasni, mondják s ebben a mondásban sok igazság van. Nézzük csak az utcát, a villanyost: tíz olvasó közül 8 zsidó. A keresztény nem olvas, hanem az ablakon bámul ki, diskurál, mustrálja a járókelőket, emészt és ásít. A zsidó azalatt olvas, néha egy napon négy-öt napilapot is elolvas. A zsidó sajtónak nem éppen ezért könnyebb a helyzete, de ezért is. Mert minden zsidó öntudatosan érzi, hogy neki a közkérdésekkel foglalkozni kell, ha nem akar lemaradni, ha győztes akar lenni a versenyben. Sajnos, a magyar inkább diskurál, nőket mustrál és ásít.”
Vagyis nem arról van szó, kiben milyen „génkoktél” van vagy nincs, hanem arról, hogy ki mennyire veszi komolyan saját magát és ilyetén nemzetét. Éppen ezért mindaddig, amíg olyan a szürkeállományunk, amilyen, lehet itt bárminemű reneszánsz, csak éppen magyar nem.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
