Nem mernénk arra vállalkozni, hogy felmérjük, a nevezett hányszor mondott ellent eddig önmagának, így kénytelenek vagyunk beérni azzal, hogy mindig a legutóbbi nyilatkozatából következtetünk jelenlegi tudatállapotára. Most például ő is elismerte, nincsen nálunk diktatúra, nem üldözik az ő közösségeit, amelyek szabadon élhetnek.

Vagyis zsidó reneszánsz van hazánkban. Hát ezt is megértük. De idézzük csak őt szóról-szóra! A Mazsihisz honlapjára erről tegnap felkerült hírcikkből idézünk:

»Kertész Imre szerint ideológia és felelőtlen beszéd, hogy a mai Magyarországon diktatúra lenne. A Nobel-díjas író erről annak kapcsán beszélt a The Hungarian Quarterly folyóiratnak 2014 áprilisában adott interjújában – amely a Szombat című lap legfrissebb számában jelent meg magyar fordításban –, hogy a The New York Times riportere korábban arra akarta rávenni: mondja azt, hogy Magyarországon ma diktatúra van. Mint Kertész Imre elmondta, a The New York Times adott interjú „végül sohasem jelent meg”.«

Kertész felidézte, hogy múlt nyáron felkereste a The New York Times egyik riportere, hogy interjút készítsen vele, aki megkérdezte tőle, mi a véleménye a magyarországi helyzetről, mire ő így felelt:

„Azt válaszoltam, hogy a helyzet kielégítő, remekül érzem magam, mire meglepődött. Úgy tűnt, az a benyomása, hogy megfélemlítve érzem magam a politikai hangulat miatt.”

Sőt azt is jelezte, hogy a riporter kérdése „nem volt őszinte”: „Azt gondolta, hogy majd hangot adok az ellenérzéseimnek Magyarországgal szemben vagy valami ilyesmi. És nem tettem. Azzal a céllal érkezhetett, hogy rávegyen, mondjam azt, hogy Magyarországon ma diktatúra van, ami nem igaz. Ha az ember szabadon írhat és véleményt nyilváníthat, nyíltan kifejezheti az ellenvéleményét és szabadon utazhat, akkor egyszerűen képtelenség diktatúráról beszélni. Ezt aztán meg is mondtam neki.”

Végül hozzátette: „Nem vagyok mindennel teljes mértékben elégedett, ami Magyarországon történik, mint ahogy nem is voltam soha, de abban bizonyos vagyok, hogy Magyarországon diktatúra lenne, nem több mint ideológia és felelőtlen beszéd.”

Ilyenkor mondjuk ugyebár, hogy helyben vagyunk. Folyik tehát a belháború a hazai zsidó személyek és közösségek között. Az egyik fél folyton diktatúráról, üldöztetésről, megfélemlítettségről panaszkodik úgyszólván állandóan, a másik fél pedig, maga mögött tudva a háttérhatalom hazai helytartóinak teljes támogatását, nem ezt teszi. Vajon miért?

Ha valaki folyton valóságban nem létező kirekesztettségét ordítja világba, előbb-utóbb lelepleződik és elveszíti még a végén mindazok támogatását, akiket ujja köré akart korábban csavarni, vagy csavart is. Ha viszont ennek ellenkezőjét teszi, megvan az esélye, hogy továbbra is megkapja a meglehetősen busás támogatásokat. Legalábbis egyelőre.

Egyelőre csak, persze. Mert ha valaki önmaga által bevallottan minduntalan reneszánszozik mások verítékéből, anélkül, hogy azokat befeketítené, persze, ha hosszabb távon is, de végül szintén éppúgy kudarcra ítéltetett, mint aki az ellenkezőjét teszi, azaz önmagát üldöztetettnek tekinti. A végeredmény ugyanaz hát, csak az egyik előbb, a másik utóbb következik be.

És itt van ama bizonyos elásva. Mert ha egy 1945 óta folyton csak agyongyötört országban annak balekságát ki- és felhasználva egy minoritás mást sem tesz, mint annak verejtékéből kiéli önmagát újra és újra – azaz reneszánszozik –, akkor ne csodálkozzon, ha nem a szimpátia, hanem az antipátia fog megnőni irányában. Mindenesetre megköszönjük Kertésznek, hogy e nyilatkozatával mindezt megerősítette.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info