Annak, aki mostanában netán a fővárosi Szabadság térre látogat, megdöbbentő látványban lehet része. Ama emlékművet ugyanis az örökösen a toleranciáról és a kirekesztés elfogadhatatlanságáról, meg a kisebbségek jogairól hozsannázók rendszeresen „megtisztelik”. Ki mivel. Így nemcsak limlomokkal, hanem fekáliával is.

Úgy tűnik, tényleg nem ismernek határt semmiben. Olyan a kordonnal körülvett emlékmű előtere, mint egy cigányputri. A másodpercenként kirekesztésükről sipákolók telehordták a szobrok környezetét mindennemű kacattal. Cipőkkel, bőröndökkel, kövekkel, papírokkal.
Például rajtuk héber betűs üzenetekkel. Mintha legalábbis a siratófalnál lennének.

Nos, aki csak mustármagnyi viselkedéskultúrával rendelkezik, az is tudhatja, vannak evidenciák, amikből nem engedhetünk. Ilyen, hogy ha olyasvalakinek állítanak síremléket vagy emlékművet, aki kifejezetten unszimpatikus számunkra, nem úgy fejezzük ki emiatti ellenszenvünket, mint a fentebbi esetben. Főleg, ha eközben toleranciát hirdetünk.

Még akkor sem, ha netán maximálisan nekünk van igazunk. Ott vannak például a kommunista vezetők síremlékei. Amik közül számos a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található ma is. Alighanem mégsem jutna eszébe egyetlen meggyőződéses antikommunistának sem, hogy ugyanazt tegye velük, mint amit most a Szabadság téri emlékművel tesznek.

„Egy emlékművet fel lehet-e állítani, ha a társadalom egyik vagy másik, kisebb vagy nagyobb csoportja úgy érzi, az emlékmű által hordozott jelentéssel nem tud azonosulni? Ilyen esetben az emlékmű nem válik az emlékezés helyévé.” Ekként elmélkedik a Néphazugság mai számában Paár Ádám, a Méltányosság Politikaelemző Központ politológusa.

És ha nem válik, akkor az a politikailag korrekt reakció, hogy fekáliával „tiszteljük meg”? Vagy hogy sarlóval, kalapáccsal esünk neki? Hátrább az agarakkal, liberális demokraták, hátrább! Mert kérdezzük, mégis mit szólnának hozzá, ha valaki valamelyik zsinagógával próbálná meg ugyanezt tenni? Vajon meddig lennének olyankor az elkövetők szabadlábon?

Nyilván nemcsak e sorok íróját háborítja fel az, ha valaki tagadja a kommunizmus rémtetteit. Azonban mégsem követeli börtönbe zárását. De hát, ha valamikor, ilyenkor látszik igazán, valójában milyenek is azok, akik még a látszatra sem adnak. Akiknek nem volt gyermekszobájuk, s így nem tudják, mikor mi illik. Szánalmas kis senkik.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info