Országos kutatást végeztetett a Magyar Ízek Alapítvány a hungarikumokról, s kiderült, hogy az átlag magyar honpolgár mennyire keveset ismer belőlük. Több mint kétharmada csak három, vagy még annál is kevesebb hungarikumot tudott helyesen megnevezni, a fiatalok fele pedig még hármat sem.

Az 500 fős mintán elvégzett kutatásra, tudjuk meg a Magyar Hírlap tegnapi számából, Pap Krisztián, a Magyar Ízek Alapítvány alapítója úgy reagált, hogy meg kell rendezni a Hungarikum Hétvégét július 24-e és 27-e között, amely mind a negyvenegy, hungaricumnak nevezett büszkeségünket bemutatja majd a Budai Várban.

Bízunk olvasóink műveltségében annyira, hogy nem fogjuk most felsorolni mind a negyvenegy, a 2012. évi XXX. törvény által meghatározott, az Élelmiszerlánc-felügyeletért és Agrárigazgatásért Felelős Államtitkárság honlapjáról amúgy is letölthető hungarikumot.

Csak arra óhajtjuk ezúttal is felhívni a figyelmet, hogy mennyire magától értetődőnek kellene lennie ezek jobb ismeretének. Különösen is nemzeti ételeinkének és italainkénak. Hiszen a római közmondás is mit hirdet? Mens sana in corpore sano, ép testben ép lélek lakozik.

Ahhoz persze, hogy így legyen, egyáltalán nem mindegy, mi mindennel tápláljuk testünket. A kiskertjeinkben, háztáji gazdaságainkban megtermelt zöldségekből, gyümölcsökből és háziállatainkból készített ételek életalkonyukon is pirospozsgássá tették eleinket.

Véteknek tekintették volna, ha nem belőlük és nem saját maguk által készült étkekkel éltek volna. Hiszen ki ne hallott volna nagymamáink Rákóczi-túrósáról, Jókai bableveséről, nem is szólva a Himnuszunkban megénekelt tokaji szőlővesszőkön csepegtetett nektár ízéről?

Ráadásul próbáljuk elképzelni, még ha csak lelki szemünkkel is, hogy e testüket megerősítő, lelküket megnemesítő földi étkeket milyen ünnepélyességgel tudták elkölteni! Micsoda öröm volt egy falusi vasárnapi disznótoros ebéd mindenki, így már a gyermekek számára is!

Amikor a frissen kiomló vért hagymás zsírral nekik is kisütötték, miközben a nagy zsíros bödönök lassan megteltek habfehér tiszta zsírral, a spájzban pedig rövidesen ott állt a ropogós tepertő garmadában, a kéményben pedig lógtak a sonkák, karmonádlik, kolbászok és sajtok.

Vagy mennyire megirigyelhetjük régi szakácskönyveinket, melyek arról adtak számot, hogy egyféle vadból hányféle étket lehet készíteni! Például Bornemissza Anna 1680-ból való receptgyűjteménye szerint csak az ökörből 83 étket tud készíteni a tekintetes gazdaasszony!

S ráadásul úgy, hogy a mesterségében avatatlan vendégei még csak ne is sejtsék, mindezek miként, milyen húsféleségekből készültek. Hiába, akkor még az étkeknek saját alapanyagból saját maguk által történt sütése-főzése semmi mással nem pótolható örömforrást jelentett.

Nem kellett a levesbe- vagy pecsenyébe valókért boltba eljárniuk, mert önálló gazdaságuk az égvilágon mindent megadott évről évre. Nem kellett, mint manapság, amolyan skanzenekhez hasonló kuriózumoknak tekinteni áldott anyaföldünk terméseit és fejedelmi étkeink ízeit.

S ha netán meddő nosztalgiázásnak is tűnne e régvolt világ megidézése, azért mégiscsak tanulhatunk belőle. Éspedig azt, hogy talán éppen azért is nem élünk e nemzeti kincseinkkel – hungarikumainkkal –, mert valójában mára már csak igen keveset ismerünk belőlük.

Pedig a természettel és a természetből való élés, a pannontájak színei és ízei adta, testünket-lelkünket egyaránt formáló öröm nélkül nem lehetünk egész emberek, egészséges honpolgárok. Ismerjük meg hát, amíg nem késő, hungarikumainkat!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info