„A baloldal vagy békából királyfivá változik és mindenki számára vonzó lesz, vagy szép lassan a süllyesztőbe kerülünk” – nyilatkozta tegnap az ATV-nek Lendvai Ildikó. Amiről az embernek az ezerszer elcsépelt bölcsesség jut eszébe: kár erőltetni, ami nem megy! Ez esetben a békából királyfivá változást. Hiába minden mutáció, a baloldalnak nevezett pöcegödör mélysége feneketlen, elkerülhetetlen az MSZP odakerülése.
Nos, ami a mutációkat illeti, azt azért meg kell hagyni, belőlük náluk soha sincsen deficit. Ugyanis Lendvai Ildikó, az MSZP programtanácsának elnöke – adja hírül a mai MNO – „Deák Ferenc Kör” néven már akcióba lendült „a Mesterházy Attila által kiszorított „nagy öregekkel”, és „a liberális értékek égisze alatt nyitna a többi baloldali párt – főként Gyurcsányék – irányába”.
Beszédes hír, ami megmutatja egyrészt, hogy a baloldali berkekben kőkemény belháború és pozícióharc dúl, másrészt viszont, hogy akármelyik mameluk is kerül éppen közülük nyeregbe, egy biztos: csak ígéretözönökre képes. Ami miatt, ahogyan nem mellesleg ezt maga Lendvai és ATV-beli riportere, Kálmán Olga is elismerte, az embereknek teljesen elegük van már a – pártokból. A mutyizásból. Mert csak arra hajaznak.
Persze, legalábbis józan ésszel, elvárná ilyenkor az ember, hogy levonják ebből az egyetlen lehetséges konklúziót. Mindenekelőtt Lendvai és pártja, ámde hiába. Kár erőltetni, ami nem megy! Csak beleragadni tudnak a székbe, de abból felállni már nem. Vagy ha netán mégis, akkor csak egy újabb székbe ragadni. Vagy ha mégis lelépni kényszerülnek, küldenek maguk helyett másokat. Rendszerint náluknál is rosszabbakat.
Mint történt ez a minap a Mazsihisz esetében is. Ismeretes, hiába remélték, ráadásul nem kevesen, épp ideje már, hogy „új szelek kezdjenek fújni” annak háza táján, a régi ügyvezető igazgató gondoskodott utódáról. Éspedig nálánál is alkalmatlanabbról! Ahogyan maga Heisler András fogalmazott: „Kaptunk egy másik Zoltai Gusztávot, csak rosszabb kiadásban.” Mert a baloldalnak nevezett pöcegödör mélysége feneketlen.
A kérdés mindezek után ugyanaz persze, mint a baloldal egész történelme során volt. Miért, és ha igen, meddig hiszünk neki? Egy magyar szerkesztő, Nyisztor Zoltán, lapja, a Magyar Kultúra 1936. november 5-i számában az alábbiakat tűzte tollhegyére:
„Ha Európa jelentékeny részének a lelki s utána a szociális bolsevizálását még az utolsó percben megállítanunk nem sikerül, bátran lemondhatunk mindenről: nemzeti létről, kereszténységről, morálról, művelődésről, szabadságról, emberi méltóságról. Mert akkor Európa s benne nemzetünk is mihamar Moszkva kormánypálcája alá kerülhet: sivatag lesz, vörös fegyház, tömegsír és terrorbirodalom.
Nem lehet eléggé rámutatni arra, hogy ez a veszedelem nem merő rémlátás. Kun Béla él még, cinkosai élnek még, sőt el is szaporodtak; Spanyolország véres példája, Franciaország aláásottsága, a munkásság egy részének elneveltsége – mindez, sajnos, nem rémkép, hanem csupasz, brutális valóság.”
Bizony nem merő rémlátás, tehetjük hozzá. Viszont reménykedjünk a józan ész előbb-utóbb felülkerekedő hatalmában, abban, hogy hiába is álmodozik Lendvai arról, pártja „békából királyfivá változik és mindenki számára vonzó lesz”, s hiába írja zászlajára ehhez a haza bölcse nevét, eltűnik végképp a süllyesztőben. De hogy egy kis humorral fűszerezzük meg ebbeli reményünket, idézzük végül Pozsonyi Ádámot. Mert ha az ember ott ül az ATV előtt és hallgatja a nevezett asszonyságot, kötetei közül mindjárt a Czímeres ökrök panoptikuma jut önkéntelenül is az eszébe:
„Kedves Ildikó, ha meglátjuk Önt a képernyőn, elfordítjuk a fejünket és lehalkítjuk a tévét, mert gyomorforgató az egész. Annyi szép, patinás nyugdíjas otthon van az országban. Vonuljon be szépen valamelyikbe, és többé ne kerüljön az emberek szeme elé. Higgye el, ez közérdek.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
