Nem szűnik valahogy a hisztériázás Schmidt Mária körül. Ismét rálépett ugyanis az általa találóan nemzetállam-elleneseknek nevezettek tyúkszemére. Éspedig azzal, hogy kimondta: kárpótlás az áldozatoknak jár, nem az utódoknak, és kár a holocaust egyediségére hivatkozni folyton.

Lassan könyvészeti kimutatás lenne szükséges annak nyilvántartásához, hogy csak az elmúlt egy hónapban hányszor lett Schmidt Mária egy jól behatárolható kör céltáblája. Igen, egy jól behatárolhatóé, amelynek már nem a történelmi múlt tényeinek mérlegre tevése a fontos, nem az egykori kormányokról és politikai rendszerekről való, történészektől megkívánt objektivitásra törekvő diszkusszió, hanem a tőkésített szenvedéskultusz fokozása, s ezzel párhuzamosan a nemzettudat- és állam szalonképtelenségnek, sőt egyenesen rasszizmusnak, antiszemitizmusnak való tekintése.

Igen, e kör számára már a nemzet s a belőle képzett nemzetállam kifejezés, akárcsak a nacionalizmus, hovatovább a fasizmus szinonimája. S köznapiasan szólva büdös, bugris, bunkó magyar a szemében már az is, aki anélkül, hogy belemenne hazánk második világháborús viszonyainak tisztázásába, s állást foglalna az ezek során felmerülő kérdésekben, Magyarországot csak Erdéllyel, Felvidékkel, Kárpátaljával, Délvidékkel és Őrvidékkel tekinti teljesnek. Aki Kölcsey Ferenc Himnuszával együtt Csanády György Székely Himnuszát is nemzeti imádságunkként énekli.

Nos, e kör egyik fő orgánuma, a Néphazugság mai számában Schmidt Mária ismét rálépett bizonyos véleményvezérek tyúkszemére. A vele készült riportban a történészasszony ugyanis félreérthetetlenné tette, kik jogosultak kizárólag arra, hogy megemlékezzenek róluk:

„Akivel megtörtént, aki elszenvedett valami szörnyűséget – a Holokauszt során, vagy a Kamenyec-Podolszkba deportálás alatt vagy a zsidótörvények miatt, de akár a Gulágra hurcolást, a hadifogságot, a bebörtönzést is említhetnénk, vagy a kitelepítést a Hortobágyra, esetleg az 56 előtti és utáni bebörtönzést –, az áldozat volt. Nem a fia meg az unokája, meg a dédunokája, hanem ő maga.”

Most arról, ki mennyi szörnyűséget szenvedett el egykor, pláne a zsidótörvények miatt, hadd ne nyissunk vitát. Helyette inkább összpontosítsunk a fentebbiekből általunk kiemeltekre! Mert ha valahol, hát itt van elásva ama bizonyos. Az egykor elhunytat vagy deportáltat illeti emlékezés, nem unokáját, dédunokáját. És akkor még a kárpótlásról nem is ejtettünk szót!

De nem érte be ennyivel a történészasszony. Mindehhez hozzátette még ugyanis, hogy kár a holocaust egyediségére hivatkozni folyton: „Az azokkal volt egyedi, akikkel megtörtént.” Ilyetén tehát senkinek sincsen joga elei szenvedéseit egyedinek tekintve azokból kultuszt varázsolnia, pláne gigaprofitot fialó bizniszre szert tennie belőlük.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info