Nyár van, meleg, s bár folyik a csap, de úgy tűnik, belőle mégsem ama életadó. Hanem valami más. Már Nagykőrösön is. Ahol, nem tévedés, ellenvetés nélkül hangzott el a címbeli mondat. Egy biztos: Dimitrov és Beneš odaát igazán elégedettek lehetnek. Mert ugye kollektíven felelősek vagyunk mi magyarok mindazért, ami egy minoritással annak vezető képviselői szerint 1944-ben megtörtént.

De lássuk, miről is van szó! A Mazsihisz honlapján tegnap egy hírcikk arról számolt be, hogy vasárnap „a Soá áldozataira emlékeztek a nagykőrösi zsinagógában”. Amin Szabó Gábor helyi református lelkipásztor kijelentette:

„Az akkor élt keresztény embereket is felelősség terheli a szörnyű rémtettekért, még akkor is, ha semmi közük nem volt azokhoz, akik ezeket elkövették”.

Ha netán vállalkozna hazai könyvkiadó arra, hogy megjelentesse A magyar holocaust enciklopédiáját, keresve sem találhatna beleillőbb mottót ennél. Miért is ne, hiszen egy következmények nélküli országban ugyan mi akadálya lehetne ennek?

Bűnhődjünk reggel, délben, este, éjszaka, egyszóval mindenkor. És égbekiáltó vétkeinkért kiengesztelésül pedig tartsunk minduntalan emléknapokat mindenféle hazai minoritásnak. Ahogyan ezt a Néphazugság tegnapi számában Mándy Gábor megkívánta.

Legyen „másság napja”!

„Egy emléknapot javaslok, a másság napját, amikor a médiában megemlékeznének olyan homoszexuális művészekről, tudósokról, akikre joggal lehetünk büszkék. (Ez ellen tüntetni sem igen lehetne. Mindenki eldönthetné, hogy nézi-e a műsort vagy sem.) Lehetne ekkor visszatekintés a múlt érintett hírességeire és beszélgetés a maiakkal, olyan filmeket vetíthetnének, amelyekben homoszexuális színészek szerepeltek, ilyen képzőművészek alkotásaiból nyílnának tárlatok és hasonlók.

A kívülről jött, de Magyarországon gyökeret eresztett egyéb etnikumok tiszteletére is tarthatnánk emléknapokat. Elsősorban a zsidókra gondolok, akik közül ezrek váltak a magyar ipartörténet és tudomány, a művészetek és a tudomány kiemelkedő alkotóivá vagy mecénásaivá. (Az Élet menete ugyan nem vált ki ekkora ellenérzéseket, és nem annyira a megmutatásról szól, mint az áldozatok emlékéről, de mellette egy „magyar zsidók napja” talán nagyobb rendet teremtene a fejekben.)

Érdemes lenne megünnepelni a kiemelkedő roma művészek, zenészek, táncosok, képzőművészek, költők és írók teljesítményét is, egy külön emléknap keretében.”

Végül persze, teszi hozzá, nehogy véletlenül szó érje ama bizonyos elejét, a svábok, a szerbek és a szlovákok hozzájárulásáról is meg lehetne emlékezni, de csakis a sor végén. Legelején nem lehet vitás ugyanis, kik állhatnak csupán. Nagykőrösön is.

Mert, üzeni a Mazsihisz és a Néphazugság, olyan, hogy magyar, tán nincs is. Sokszínűség van. Legalábbis látszatra. Mert ugye mégiscsak egy színnek kell dominálnia. S ha ez nem tetszik nekünk, akkor minket is úgy kezelnek, mint 1944-ben élt eleinket: akkor is felelősek vagyunk a holocaustért, ha nem vettünk részt benne. Szép új világ, nemde?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info