Merthogy ugyebár ezt várják el tőle is. Arról persze, hogy honvédelmi miniszterként hányszor emlékezett meg mondjuk a Rongyos Gárda, a Székely- vagy a Szent László Hadosztály hős honvédjeiről, kissé bajos lenne nyilatkoznunk. Mert esélyegyenlőségről szavaló korunkban emlékezésre való esélye csak bizonyos kivételezetteknek lehet.

„A Soá is elfoglalta méltó helyét történelmünkben legnagyobb nemzeti tragédiáink között, miénk a szégyene, a vesztesége, s a gyásza is – mondta Hende Csaba honvédelmi miniszter pénteken Koszorús Ferenc posztumusz vezérezredes emléktáblájának koszorúzási ünnepségén Budapesten, a Dohány utcában.” – tudjuk meg a Mazsihisz honlapjának tegnapi hírcikkéből.

Talányra adhat okot persze, miért is a zsidók üldözésére és megölésére használt soá (soah) alkalmazása a holocaust helyett? Akármiért is, lássuk eredendő jelentésüket!

A holocaust az ógörög „holo kaüszton”, „egészen elégett” formulából származik, s hím állatok megnyúzásuk utáni áldozati jellegű elégetését jelenti, a héber soá (soah) pedig a veszedelem megjelölésére szolgál. A nyolcvanas évekig a soá volt közkeletű, azóta pedig a holocaust.

De hogy a talányt feloldjuk: a soá elsősorban Izraelben használatos. Tekintettel pedig ezen állam bennünket is jócskán érintő annexiós politikára, hazánkban való, általa is elismert reneszánszára, talán így érhető felbukkanása nálunk is.

Ezek után pedig azért járjuk csak körül egy kissé Hende fentebbi kijelentését! Ugyanis bizonyos értelemben az érintettekkel történtek kapcsán igenis beszélhetünk nemzeti tragédiáról. Olyan értelemben, hogy egyáltalán nem kis hányaduk nem, vagy alig igyekezett beilleszkedni a Szent Istváni Magyarország bevált rendjébe, amellyel nemcsak önmagának, hanem bizony nekünk is tragédiát okozott.

Anélkül ugyanis, hogy részleteznénk a „numerus clausus” és a négy zsidótörvény passzusait, felmerül a kérdés, hogy a társadalmunkban képviselőikkel szemben nem csekély mértékben megvolt ellenszenv pusztán irántuk való kenyéririgységből vagy pozícióféltésből született? Nem lehetséges, hogy volt bennük egy olyanfajta kiegyensúlyozatlanság, ami döntően előidézte meghozatalukat?

Mert legyen politikailag bármekkora inkorrektség szemükben e kérdés, valahogy önkéntelenül is felmerül, különösen, hogy a minap, írta tegnap a Néphazugság, a Magyar Nemzeti Levéltár a megyei levéltárak közreműködésével Szomszédaink voltak címmel online kiállítást nyitott a huszadik századi hazai zsidóság sorsáról. Mégpedig igencsak beszédes dokumentumokból.

Közülük például az egyik 1940-ből a kiskunfélegyházi polgármester határozatát ismerteti, miszerint a közelgő halottak napjára való tekintettel kitiltandók a zsidó virág- és kegyszerárusok a helyi keresztény temetőkből és azok környékéről, amiért „kegyeletsértő módon tisztességtelen versenyt támasztanak a keresztény árusokkal szemben”. C’ est la vie!

Igen, ilyen az élet bizony. Tetszik, nem tetszik, akciók reakciókat szülnek. Éspedig bárhol a történelemben. Merthogy akkortájt azért nemcsak nálunk születtek ilyen határozatok. A Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1938. február 20-i számában az alábbiakat olvassuk:

„A lengyel törvény egy nagyon okos és ésszerű törvényt hozott nemrégiben. Ez a törvény a kegytárgyak gyártására és kereskedésére vonatkozik és abból a zsidókat egyetemlegesen kizárja. Mint indoklás az szerepelt, hogy a keresztényeknek elviselhetetlen még a gondolat is, hogy vallásos kultuszuk tárgyait olyanok gyártják vagy árusítják, akik tagadólag állanak a kereszténységgel szemben.”

Mert egyet szögezzünk le! Az iménti két rendelkezés nem az érintettek származása, hanem magatartása miatt született. S innentől kezdve valójában nincsen miről beszélnünk. Merthogy vannak egy – bármilyen szintű – közösségen belül írott és íratlan normák, melyeknek betartása minden egyes tagjukra nézve kötelezők. Akármilyen legyen származásuk, bőrszínük, vallásuk.

S ha támadnak olyanok, akik ezeket nem tartják be, viselniük kell ennek következményeit, legyenek azok bármily tragikusak, éspedig nemcsak nekik, másoknak is, amiért magatartásukkal felborították az őket befogadó nemzetközösségek békéjét. És ha Hende nem is így van ezzel, vagyunk, s egyre többen leszünk, akik viszont igen.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info