Nem élt hiába Dimitrov. Aki már a harmincas években megmondta a frankót: mindenki fasiszta, aki nem kommunista. Osztályellenség. Márpedig a kommunista nem lehet nemzeti. Tehát ha valaki mégis az, ne csodálkozzon sorsán. Hihetetlen, de tény: a Néphazugságnak a „nemzeti” kifejezésről a fasizmus jut az eszébe! Továbbra is, tehetjük hozzá. Hiszen Leninnel változatlanul vallják: ideológiájuk élt, él s élni fog!

„Nagy visszhangot váltott ki a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozásának terve, majd megvalósítása. Az olasz fasizmus történetével foglalkozó szakemberek számára is megdöbbentő volt az egykor Mussolini által kezdeményezett hivatásrend mai magyar változatának megjelenése.”

Igen, kedves olvasó, nem tévedés. Az Úr 2013. esztendejének június 18-áján a Néphazugságban bizonyos Fábry Béla ezeket körmölte. S ráadásul nem is érte be ennyivel. Folytatta, imígyen:

„A múlt század húszas–harmincas évei totális hatalmi rendszerének, az olasz fasiszta diktatúra kialakításának fontos eleme volt a szakszervezetek, civil szakmai szervezetek kiiktatása a társadalmi együttműködésből. Ennek megjelenési formáját találta meg Mussolini az egységes, kötelező tagsággal járó, a társadalomban szükségszerűen meglévő érdekellentéteket zavaros nagyon is célra törő ideológia mentén semlegesítő korporációkban, hivatásrendekben. Az Orbán-kormány az előző ciklusban a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozásával hasonló célt fogalmazott meg.”

Az eszerint korántsem csak a történelmi fogalmakkal, hanem magával az anyanyelvünkkel is küszködő fasizmusszakértőnek túlontúl nehéz felfognia hát, hogy létezik, bármennyire is rühelli, olyan, hogy nemzet, s hogy intézményei ennek megfelelően nemzetiek.

Javasoljuk, hagyja a fáskamrájában porosodni a Szikra Lapnyomda és a Kossuth Könyvkiadó amúgy is megsárgult salabaktereit, s ha már történelemről, nemzetről, miegyebekről van szó, olvasson el néhány valódi könyvet. Akár Benito Mussolini műveivel is kezdheti.

Amivel persze meglehet, hogy a néphazugságos berkekben rögvest kiveri a biztosítékot. A néhai olasz vezér ugyanis beszédeiben bizony kissé másként látta a pedagógus, az iskola, a diákság funkcióját, mint ő és elvtársai. Számtalanszor elmondta ugyanis, hogy a pedagógus nem utolsó napszámosa egy állam, egy nemzet életének:

„A tanító éppoly bizalmi szerepet tölt be a nemzeti életben, mint a katonatiszt vagy a főbb tisztviselő. A tanító, aki alakítja a lelkeket és egyéniségeket, s aki az emberekből hősöket vagy gyávákat tud alkotni, igen fontos szerepet tölt be a nemzet életében. Éppen ezért a tanítóságnak az állam szerves alkotó elemének kell lennie és nem különálló csoportoknak vagy szövetségnek.”

Így fogalmazott a római képviselőházban, 1925-ben. S hozzátette azt is, hogy minden iskolának mindenekfelett jellem- és erkölcsképzőnek kell lennie. S nem lehet egymásnak ellentmondó nevelési elképzeléseknek helyet adni bennük. Olyan tanítást kell adniuk minden szinten, hogy az elkísérje tanulóit a gyermekkortól az érett ifjú korig. S különösen is istápolandók az egyetemek, melyek „a népek fejlődésében szilárd és dicsőségteljes alapzatokat jelentenek”, olyannyira, hogy például „ha Németország ellent tudott állani a bolsevizmus hatásának, azt elsősorban az erős német egyetemi hagyományoknak köszönhette”.

No de jellem- és erkölcsképzés, Nemzeti Pedagógus Kar? Tömény fasizmus, ugye. Legalábbis a néphazugságos berkekben. Egyet azonban megtanulhatnának még azokban is. Éspedig, hogy amint a kommunizmus, úgy az emberi természet is megreformálhatatlan. Lényegéhez tartozik ugyanis a nemzet elismerése, a nemzeti jelleg kidomborítása, hiába is erőlködnek megváltoztatásán idestova száz éve.

Ifj.Tompó László – Hunhír.info