Igen, már megint Kerényi Imrétől idéztünk. Aki nemrég kijelentette, hogy „a buzilobbi az egész nemzetközi opera- és filmvilágot átszövi”. A minap pedig, hogy „a kommunizmusban jelentős volt a zsidó részvétel és a felelősség”. De még mennyire, tehetjük hozzá. Kár viszont, hogy ennek dokumentálására elzárkózik Tormay Cécile Bujdosó Könyvének kiadásától a nevével egybeforrt Nemzeti Könyvtár sorozatban.
Ismeretes: nemrégen a színházi világban a másfajta szexuális identitás dominanciájának megállapítása miatt kapott a fejére Kerényi. Most meg emiatt kaphat majd. Sőt azért is, hogy kissé részletesebben is kifejtette a Néphazugság tegnapi számában Vári György vele készült interjújában, miről is volt szó múltkori kijelentésében:
„Az azonos neműek szerelme az emberiség kis részére jellemző entitás. Semmi kifogásom ez ellen, viszont az agresszív terjeszkedés ellen van. Én úgy nőttem fel, hogy az azonos neműek szerelme nem közéleti, hanem magánéleti kérdés, azt láttam ifjúságom idején, hogy az ilyen emberek szemérmesek, és inkább visszahúzódók. Volt köztük természetesen kimutatkozni vágyó személyiség is, mert ez jellemző erre a magatartásra, hogy szeretné magát megmutatni, hogy látva lássák, ez amolyan feltűnési vágy ezekben az emberekben, de ez akkoriban a töredékét jelentette ennek a társaságnak.”
Mára viszont fordult a kocka. Éspedig olyannyira, hogy az, úgy tűnik, az egykor a Demokratikus Charta holdudvarát erősítő Kerényi uraságának is már sok:
„A problémám az a túlságos agresszivitás, amellyel ma ezeket az eszméket terjesztik.Féltem a gyermekeimet, az unokáimat, a magyarságot és Európát. Láttam két éve egy előadást Olaszországban, amelyben Júlia szerepét is egy fiú játszotta, Rómeó fiúval ketten együtt, bakancsban mentek a nászi ágyba. Mercutio viszont egy kövér leány volt, az egész előadást ez a szemlélet hatotta át. Másnap megnéztem, van-e ebben az előadásban közpénz. Volt. Nekem az a tételem, hogy azonos neműek szerelmét propagáló alkotásokat nem kell közpénzből támogatni, nem közösségi érdek e jelenség reklámozása, mert a társadalmat elgyengíti. A közösségi érdek mindenekfelett áll az én gondolkozásomban. A Római Birodalom megszűnésének egyik oka az volt, hogy dekadens lett és elvesztette a biológiai erejét. A fürdőkben dőzsöltek a római arisztokraták és polgárok, nyilván az akkori Conchita Wurstot hallgatták. Most szintén van világméretekben egy ilyen fellángolás, ez ellen fel kell lépni az egészség, a társadalom, az emberi faj megmaradása érdekében.”
Nos, ami viszont az ellene való fellépést illeti, azért vigyázott arra ezúttal is, hogy az uralkodó korszellem hatalmi sáncait át ne lépje. Ugyanis riportere kérdésére – „tehát kívánatos volna, ha előzetesen központilag megszűrnék az államilag finanszírozott színházak repertoárját, hogy ne mutassanak be társadalomellenes előadásokat?” – így felelt:
„Szerintem utólag kell kontrollálni az eseményeket, és ha valamelyik műhely erősen elmegy a nemkívánatos irányba, akkor a közpénzt kicsit csökkenteni kell. Azok, akik felhatalmazást kapnak az ország vezetésére, felelősséget is vállaltak. Jelezniük kell ilyen esetekben, ha gondjaik vannak. És azt gondolom, hogy a művészek ezt be is fogják tartani.”
A gond mindezzel csak az, hogy az utólagos kontrollálás eső után köpönyeg. Miért ne lehetne előzőleg megszűrni, mit viszünk nézőink elébe? Nem gondolja továbbá, hogy az ilyen darabokra fordított közpénzt nemhogy csökkenteni, hanem megszüntetni kellene? Pláne, hogy előtte még ő maga mondta, hogy ezeket nem kell közpénzből támogatni! S mitől olyan bizonyos, hogy a másságukhoz közszerepléseikben is foggal-körömmel ragaszkodó „művészek” be fogják tartani legalább a legelemibb etikai normákat?
„A művészet a népek tanítója, nem mindegy, hogy gyermekeink mire szocializálódnak, a devianciára vagy az újra teremtés kötelezettségére.” – erősítette meg végül korábbi kijelentését Kerényi. Csak hát kérdés, objektív diagnózisát miért nem követi radikális terápia?
Ennyit múltkori kijelentése ezúttal általa történt részletesebb kifejtéséről. És most lássuk, hogy a Szabadság téri emlékmű előkészítése kapcsán még mit hallhattunk tőle. Először is nem győzte hangsúlyozni, mennyire voltak nálunk „zsidómentő rétegek is a ma leköpködött keresztény középosztály soraiból”. Felhozta soraikból példaként Tormay Cécile-t, aki, „megértvén a közeledő vészkorszak veszedelmes voltát, saját költségén olasz egyetemekre menekítette a tehetséges zsidó fiatalokat”. Csakhogy ezúttal bakot lőtt. Tormay ugyanis 1937-ben elhunyt, amikor pedig „vészkorszak” közeledtének híre-hamva sem volt.
Olyannyira nem, hogy Kerényi is kénytelen volt ezután helyesbíteni: „1944 márciusáig a zsidó származású tömegek élete nem volt veszélyben Magyarországon. Ez független attól, hogy hány zsidótörvényt hoztak, azokat nem is tartották be”. Nem bizony. Egyes nagykutyákat érintettek azok csupán. Vagy ahogyan egykor Püski Sándor könyvkiadó nyilatkozta, „meg sem kottyant nekik”. (S hogy ez mennyire így volt, arról Hegedüs István „Őrségváltás” címmel 1942-ben megjelent műve kimerítő részletességgel informál.)
Tormay folyóiratában, a „Napkelet”-ben ugyan helyet adott a zsidó származású, de önmagát magyarnak tekintő Szerb Antalnak, ámde kár mégis írónőnket amolyan „zsidómentő”-nek tartani. Nem volt erre ugyanis különösebb oka. Elég tőle csak kézbe venni Bujdosó könyvét. Ami viszont a Kerényi nevével egybeforrt Nemzeti Könyvtár sorozatban, sokak várakozásával ellentétben, mégsem kapott helyet. Nehogy a „baloldal érzékenységét” sértse, tette hozzá magyarázatul Kerényi..
Ilyenkor érzi az ember igazán, hogy mennyire értékvesztett világban is élünk. Amikor, amint a múltkor jeleztük, a magukat újkonzervatívoknak (más szóval keresztény-nemzeti beállítottságúaknak) tekintők jelentős része is, pláne vezető pozícióban, csak féligazságokat mer kimondani. Mint most Kerényi is, akitől megtudtuk, hogy ebben a kormánytámogatású könyvsorozatban helyet kapott Venetianer Lajos „A magyar zsidóság története” című műve, amely 1919-ig öleli fel tárgyát. Akkor ugyanis, jegyezte meg Kerényi, „a zsidóság és a magyarság együttműködése súlyos sebet kapott, a szerző emiatt a törés miatt nem is tudta folytatni a művét”, majd így summázta a nagy tanulságot:
„A kommunizmusban jelentős volt a zsidó részvétel és a felelősség. Szembe kell nézni azzal, hogy Marxtól, a szellemi alapok lefektetésétől egészen a szörnyállamok létrejöttéig sok zsidó vezető volt tevékeny, és ez bizony antiszemita érzelmeket gerjesztett Európában. A Tanácsköztársaság 133 napja derékba törte azt az eleven együttmunkálkodást, amely korábban magyarok és zsidók kapcsolatát jellemezte.”
Csak hát kár, hogy az általa is eszerint megkívánt szembenézéshez elengedhetetlen, 1945-ben bezúzásra ítélt művek megjelentetését, kiváltképpen közülük Tormayét, továbbra sem igyekszik előmozdítani. Sőt helyette átmegy hadoválásba: egyként gyalázatosnak tartja a vörös- és a fehérterrort. Ami, lássuk be, ismét – nem is kicsiny – szakmai baklövés. Miként az is, hogy szerinte csak „egyes rossz zsidók csinálták” a Tanácsköztársaságot, akiket aztán a „korabeli hitközség”-ek is kivetettek magukból. Szóval illene már végre figyelmesen elolvasnia a Bujdosó könyvet, vagy Váry Albert királyi koronaügyész-helyettes dokumentumtárát (A vörös uralom áldozatai Magyarországon, 1922). Mintegy csupán bevezetőül e tárgyba.
Mindenesetre történelmünkről való fentebbi féloldalas megnyilatkozásai ellenére várható, hogy kiveri ismét a biztosítékot a vele készült mostani riport is. Amelynek végső tanulságát ő maga így fogalmazta meg: „A jelenlegi korszakban a nemzetek fölötti liberalizmus megpróbálja megvalósítani világméretekben a saját diktatúráját, ami ellen fel kell venni a küzdelmet.” Fel bizony, csak hát nem féligazságokkal és részletmegoldásokkal, tesszük hozzá.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
