Igen, a kilencvennégy évvel ezelőtt Trianonban minket megrabló utódállamok bebizonyították, hogy nem képesek megtartani az ottani magyarságot. Különösen is Erdélyben. Jöhetnek-mehetnek ugyanis politikai rendszerek, a bukaresti kormányok úgyszólván mindegyike hihetetlen despotizmusról tesz tanúbizonyságot.
Amíg egyfelől 1920 után mindent elkövettek Bukarestben, hogy az erdélyi magyarság legelemibb életjogait megnyirbálják, másfelől szó szerint ebek harmincadjára juttatták a térség földjeit és az eladdig kitűnően működő kulturális, közigazgatási- és gazdasági, kereskedelmi intézményeit. S ezzel persze az ott élő románság életét is gúzsba kötötték.
Rónai András történész írta tanulmányában (Erdély földje és népe, 1940), hogy Trianon után „az erdélyi románok joggal remélhették, hogy számukra a jólét és boldogság korszaka nyílik meg, ebben azonban nagyot csalódtak. A kiüldözött magyar tízezrek helyébe a bukaresti kormányok elküldték a Regát haszonleső, műveletlen és erőszakos tízezreit, akik rövid idő alatt félelem és gyűlölet tárgyai lettek.”
S hogy miért? „Erdély vezető embereit félreállították, az erdélyi gazdasági életet lezüllesztették, a közigazgatást balkanizálták, és csakhamar olyan elkeseredést teremtettek az erdélyi románok között, hogy a román nemzeti parasztpárt, mely a román nemzeti törekvéseknek fészke volt a magyar uralom alatt, és úgyszólván az egész erdélyi román intelligenciát egyesítette magában, a Gyulafehérváron 1922-ben tartott királykoronázásról tüntetően távol maradt, és röpiratokban, manifesztumokban adta tudtára az ország lakosságának, hogy az egyesítésnek azzal a módjával, amelyet a regátiak megvalósítottak, a legnagyobb mértékben elégedetlen.”
Valóban, Trianon után valamennyi román kormány balkáni állapotokat teremtett országszerte. Mindegyik bezsebelte a közadókat, de közfejlesztésekre jóformán semmit sem fordítottak. Az Erdélybe telepített hegyvidéki román pásztorok nem értettek a földműveléshez, kertműveléshez vagy építkezéshez. Így alig két évtized alatt balkáni állapotok jöttek létre Európa egyik természeti kincsekben leggazdagabb földjén.
Csak egyben voltak eredményesek. A magyarság szisztematikus felszámolására irányuló törekvéseik realizálásában. Különösen is a Ceauşescu-időszakban. Wass Albert1985-ben eredetileg angolul, majd 2006-ban magyarul is megjelent dokumentumkötetében (Genocide in Transylvania, Népirtás Erdélyben) se szeri, se száma az ezt bizonyító tényadatoknak.
Idézi például egy szemtanú vallomását Erdélyből, 1980 októberéből:
„Amikor megérkeztünk Kolozsvárra, amit ma Cluj-Napocának hívnak, nem hittünk a szemünknek. Mióta utoljára hét évvel azelőtt ott voltunk, azóta a város teljes részei eltűntek. A régi szép Kolozsmonostor már nem létezik. Hatalmas bérházak vették át a helyét. Ezekben az új épületekben egyetlenegy magyar családot sem találunk, csak olyan románokat, akiket a régi Romániából, a hegyeken túlról hoztak. Csak idő kérdése, és Kolozsvár nem lesz többé. Egy teljesen új város veszi át a helyét, új betelepülőkkel. Sok magyar, akit hét évvel azelőtt még meglátogattunk, kétségbeesésében önkezével vetett véget életének. Mindenféle ellenszolgáltatás, munka és nyugdíj nélkül kitették őket otthonaikból, és nem tudtak hova menni…“
Akiket pedig meghagytak, könyörtelenül üldöztek magyarságukért:
„Az Erdélyen való átutazásunkkor egyetlen olyan hely sem volt, ahol a magyar nyelvet használhattuk volna anélkül, hogy szitkoknak és átkozódásoknak ne lettünk volna kitéve. Az iskolás gyerekek, ha elkapták őket a tanárok, mert a játszótéren egymás között magyarul beszéltek, húsz ostorcsapást kaptak. Azokat, akik krumpliért, kenyérért vagy másért álltak sorba, és meghallották őket egymás közt magyarul suttogni, az élelmiszer-elosztók egy falat élelem nélkül kergették el. A magyarok elleni diszkrimináció olyan méreteket öltött, hogy a hitleri Németország ehhez képest semmi nem volt…”
Ceauşescu jött, Ceauşescu ment, azonban a bukaresti kormányok balkáni politikája maradt. Ma is úgyszólván mindenütt láthatók nyomai Erdélyben, de különösen is déli területein. S hogy mennyire, mutatja Kiskapus esete. Négy éve még a HVG.hu közölt felvételeket arról, milyen áldatlan állapotok uralkodnak ebben a jobb sorsra érdemes szebeni kisvárosban, amely az 1980-as évek végére vén kontinensünk egyik környezeti katasztrófaterülete lett az itt folytatott, a normális értékeket több százszorosan túllépő kadmium-, ólom-, szén-dioxid-, kén-dioxid- és kénsavgőz-szennyezés következtében. Azóta is szedi ott áldozatait a bőr- és tüdőrák, s terjed a színesfémszennyezés által kiváltott impotencia, s kontinensünkön itt a legnagyobb a gyermekhalandóság. S ki tudja még, hány ilyen település jutott hasonló sorsra!
Mindezen sokkoló tényekből csak egy következtetés adódik: igen, a kilencvennégy évvel ezelőtt Trianonban minket megrabló utódállamok bebizonyították, hogy nem képesek megtartani az ottani magyarságot. Különösen is Erdélyben. Jöhetnek-mehetnek ugyanis politikai rendszerek, a bukaresti kormányok úgyszólván mindegyike hihetetlen despotizmusról tesz tanúbizonyságot.
Fotók: Kerekes M. István
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
