Nem maradhat ugye szűz terület a Felvidék sem, ott is ezerrel kell holocaustozni. Pláne, hogy ottani pártvezéreink hallgatnak arról, hetven éve mi történt arrafelé is a nebántsvirágokkal. A minap az ottani Új Szó hasábjain „a szlovákiai magyarok máig egyik legnagyobb emberveszteségéről, a magyar holokausztról” hadovált bizonyos Simon Attila történész. Hiába, kell a bánatpénz onnan is, hisz „bűnös nemzet” vagyunk.
Igen, nem tévedés: az orgánum május 10-ei számában a nevezett így fogalmazott:
„Ma pedig azt látjuk, hogy a szlovákiai magyarok emlékezetéből mintha kihullott volna mindaz, ami az 1938 és 1945 közötti „magyar időkben” történt velük. Mintha 1944 tragédiája nem a mi tragédiánk lenne. A lakosságcseréről, a csehországi deportálásokról évente megemlékezik a szlovákiai magyar közélet, de ki hallotta már pártvezéreinket a szlovákiai magyarok máig egyik legnagyobb emberveszteségéről, a magyar holokausztról szólni?”
Illő lenne, ha egy – legalábbis önmeghatározása szerint – történész végre beavatna bennünket a titokba, annak taglalásába, mitől lennének magyarok a szlovákiai – helyesen felvidéki – zsidók? Pláne, hogy akadnak azért, akik ismerik – valódi – történészeink közül Jócsik Lajos művét (Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt, 1940). Amiben arról számolt be, hogy „a kisebbségi évek során a zsidóság nagy tömegei kapcsolatukat a magyarsággal visszafejlesztették és az új gazdanép felé törekedtek, a magyar iskolák helyett a zsidó fiatalság a többségi iskolákat kereste fel”.
Ha hovatartozásukról kérdezték őket, hol zsidóknak, hol németeknek, hol szlovákoknak vallották magukat. Mikor hogyan. Csak az effektív munka nélküli állás és az érte járó sáp maradjon! Hát maradt is. Amiről persze Simon irománya nem szól. Csak a sirámról, hogy hetven éve deportálták e derék magyarokat Kassáról, s minden elképzelhető módon (a németeket is megszégyenítően) megalázták, sőt megkínozták őket Auschwitzig, hogy aztán ott a „halálgyárak” végezzenek velük. Hogy mennyire „hiányoznak minden szlovákiai magyar településen, ahol otthon voltak, s azok is, akik ugyan életben maradtak, de 1944 tapasztalatával a hátuk mögött már sohasem tudtak olyan feltétlen azonosulással magyarok lenni, mint előtte”.
Miért, előtte talán tudtak? Nos, üssük csak fel Jakab Árpád statisztikailag hiteles tanulmányát (A zsidóság szerepe Kassa gazdasági életében, 1944)!
Ebből kiderülnek az alábbi tények. Kassán 1840 előtt zsidók nem lakhattak – tekintettel arra, hogy uzsorakamat-politikájuk miatt szabad királyi- és bányavárosokban nem kaphattak letelepedési engedélyt –, csak a hozzá közeli Rozgonyban, ahonnan viszont átjártak ide üzleti ügyeik lebonyolítására. A recepciójukat segítő rendeletek eredményeként ez évtől viszont egyre jobban kezdtek a városban fészket rakni. Amíg1840-ben csak egy, négy év múlva már 40-50 család volt benne, 1867-ben pedig immáron 300.
Hát még az üdítően liberális Ferenc József-i időkben! 1885-ben a 800 kassai kis- és kézműiparosok 20 %-a került ki soraikból, ellenben a kocsmárosoknak 90 %-a. Mint csaknem mindenütt, itt is a könnyű, kereskedelemhez közel álló iparágakat választották. Ahogyan Jakab írja:
„Amikor a kézművesipart a gyáripar kezdi felváltani, a kassai zsidóság szinte megrohanja ezt az iparágat, mert hisz itt nem kell dolgoznia; a nehéz fizikai munkát elvégzik a gépek és a munkások. Itt terük nyílik az ügyes kalkulálásra és az áruk kereseti és kínálati viszonyainak a hasznos kihasználására, röviden a könnyű nyerészkedésre.”
A cseh megszállás húsz éve alól való felszabadulás évében, 1938-ban az 1360 kassai ipari és kereskedelmi alkalmazott 50, 4 %-a számláltatott zsidónak, összesen 685. Az oly kirekesztő Horthy-Magyarországon! S bár az 1939-es második zsidótörvénnyel csökkenés állt be – amely az iparjogosítvánnyal rendelkezhető zsidóság arányát 6 %-ra csökkentette – azonban rendelkezéseinek végrehajtása ellenére is 1942-ben a város kereskedőinek még mindig 40 %-át adták. Mert kirekesztés ide vagy oda, tény:
„Az iparrevízió előtt Kassának 350 keresztény kereskedője és 948 zsidó, tehát összesen 1298 kereskedője volt. Az új iparjogosítvány-kérvények felülvizsgálása után 350 keresztény és 389 zsidó kereskedő kapta meg az iparengedélyt, illetőleg iparigazolványt. Majd még az 1939. év folyamán 131 kereskedőnek adták meg az iparjogosítványt, s így az év végén 870 volt a kassai kereskedők száma. Később azután még körülbelül 40 zsidó kapta meg az iparjogosítványt.”
Történt mindez annak ellenére, hogy – kivált gazdasági – jelenlétük nem váltott ki valahogy emitt sem olyan osztatlan lelkesedést. Kiderül alább Jakab munkájából, hogy miért:
„Tőkefölényükkel, még ha jóval kisebb számban is szerepelnek egyes iparágakban, a még mindig tőkés gazdálkodásunkban, a háborús anyagkorlátozások és anyagelosztások ellenére is irányítani tudják azokat s nem törődve a közérdekű árkorlátozásokkal, a feketepiac megteremtői s a nagyközönség, a magyar nép kiszipolyozói.”
Aligha van mit hozzátenni e hetven évvel ezelőtti tanulmányhoz. Legfeljebb annyit, hogy Simon állításával szemben az „antiszemita hangulat”-ért nem az akkori vezetők (Horthy Miklós, Imrédy Béla, Jaross Andor és Szálasi Ferenc) voltak a felelősek, hanem akik azokat előidézték. Illetve még egyet. Simon szerint a deportáltaknak „ma mintha nem lenne helye az emlékezetünkben”. Miért, a magyarok emlékezetében mégis kiknek kellene hogy helyük legyen, ha nem – magyaroknak? Kiknek, ha mondjuk nem a Rongyos Gárda hős harcosainak? Ja hogy azok között nem voltak hernyósapkás huncutkások?
Nem bizony. Őrájuk mégsem emlékeznek a nevezettek. De hogy megtiltsák nekünk, hogy mi igen, egyenesen a pofátlanság jéghegycsúcsa. Miként Simon édes freudi elszólása is, miszerint a hetven éve a nevezettekkel történtek megjelölésére használt „holocaust” szó egyre „kiüresedőbb”. Hát igen. Mert kérdés, mi van mögötte. Mert ugyebár egyetlen üres zsák sem áll meg magában. Viszont erőltetésével ugyanúgy járnak, remélhetően nem is olyan sokára, mint egykor az április negyedikékkel, május elsejékkel és november hetedikékkel. Akikre ráerőltetik, megunják örökre.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
