Megkergült világban élünk, mondanák eleink ma. Hiszen miközben évtizedeken át mást sem hallottunk lépten-nyomon, minthogy legfőbb érték a munka és a legértékesebb ember a munkás, bizony soha nem látott tömegek szoktak el a munka becsületétől és örömétől. Jóformán senki sem azt végezte, amihez értett, amit szeretett.
Ha volt égre kiáltó vétke ugyanis a Kádár-korszaknak, akkor az a proletár internacionalizmus és a történelmi materializmus maszlagján alapuló tudatirtás kiegészüléseként pont társadalmunknak az egyéni alkotó, teremtő munka lehetőségétől való megfosztása volt. Aligha szükséges ennek jeleit sorjáznunk. Elég, ha a régi falusi házsorokat felváltó lakótelepek betontengerére gondolunk.
Az ezekben felcseperedett tömegeknek már nem adatott meg őseink önfeledt öröme, az, hogy maguk vessenek, még ha csak egy kiskertben is. Ugyanígy mindazok, akik főiskolát, egyetemet végeztek, elszoktak az önálló döntéshozataloktól, gondolkodásteremtéstől. Az így „szocializálódottak” között fekete báránynak számított és számít természetesen ma is az, aki velük szemben autonóm életet próbál élni.
E gyakorta funkcionális analfabétákból álló (mégis szavazati joggal rendelkező!) embertömeg munkához való viszonya pontos érzékeltetésére álljon itt egy szociológiai esettanulmányba beillő részlet Szőcs Zoltán könyvéből (Memoártöredékek, 2012):
„Felvettem munkatársnak Tibikét, egy Erdélyből átöltözött csendes, szerény, érettségizett fiatalembert. Talán ha húszéves lehetett. Úgy gondoltam eléggé értelmes ahhoz, hogy segítsen a könyvelésben és eléggé kisportolt az állandó raktári rámoláshoz is. Ebben voltaképpen nem tévedtem, bár Tibikét valójában csak nagy jóindulattal, nyögvenyelősen lehetett volna „munkaerőnek” titulálni. Az etalonja lehetett volna e korszak fiataljainak. Jellemző volt erre a típusra a kötelességérzet teljes hiánya, az „ezért a pénzért?”, illetve a „megcsinálom majd, ha akarom” filozófia állandó hangoztatása, és a pimaszsággal határos gátlástalan elvárások. Egyik nap Tibike könyörögve megkér, engedjem el őt korábban, mert edzésre megy. Elengedem. Másnap már kérés nélkül, magától értetődően kezd el készülődni, hiszen egyszer már elengedtem, minek kéredzkedjen el mindennap? Így lesz nyolc órai munkaidejéből öt. Aztán nagyon figyelmesen – amúgy főnöki módra – tanulmányozni kezdi a szállítási ütemtervet és megállapítja, most úgy sem jön sehonnan áru, „rá nem lesz szükség”, szeretne elutazni két napra Erdélybe, netán Bécsbe. És elutazik. Egy év múltán ott tartunk, hogy én, a raktárvezető egyeztetem vele, hogy bent lesz-e hétfőn vagy kedden, mert szükségem van rá.”
Aligha szükséges ehhez ugyebár kommentár. Miként alighanem ahhoz sem, mit szóljunk a megannyi hangzatos kitüntetéshez. Legyen a névadó Kossuth, Széchenyi vagy pláne Táncsics. Ezeket – tisztelet a kevés kivételnek! – többnyire olyanok kapták, akik azokat inkább rendszerhűségükkel, mint valóban kiemelkedő teljesítményekkel „érdemelték” ki. És ma? Amikor ráadásul még ugye egy holocaustbohóc is kaphat Nobel-díjat?
A valóban kiemelkedő munka igazi örömét sohasem a rangos díjak, kitüntetések jelzik. Főleg, ha tudjuk, kik kinek adják őket. Éppen ezért mondhatjuk: az igazi teljesítményekért rendszerint nem járnak ilyenek. Ma azok, akik nem feltétlenül végzettségük, hanem munkájuk alapján valóban értelmiségiek, a társadalom perifériáján tengődnek. Nem megbecsülés, kirekesztés az osztályrészük. Éspedig a politikai paletta mindkét részéről.
Ők azok, akik örök optimistákként mégsem csüggednek el emiatt. Mert nekik még volt gyermekszobájuk. Ahol bizony még klasszikusokat olvastak. Akik szerények voltak, mint egykor például Giuseppe Sarto, Szent X. Piusz pápa, akiről azt mondták csodálói, hogy „Santo”. Szent. Amint meghallotta, kijavította: „Nem Santo, Sarto.” Mert ők még tudták a földi hívságok elől valósággal menekülő klasszikusunkkal, Arany Jánossal:
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
Ifj.Tompó László – Hunhír.info
