„Az igazi hatalmat egy internacionalista, abszolút nem magyar érzésű zsidó, sőt kifejezetten cionista csoport képviseli”, amely felhasználja a kommunista mezt uralma fenntartására, mert mindegy, tagjai „kit szolgálnak, a lényeg, hogy ők legyenek az uralmon.” Bizonyára meglepő sokaknak, kitől idéztünk. Nos, Veres Pétertől.
Veres Péter ugyanis sokak számára csupán egy kommunista társutas, pojácává tett csizmás honvédelmi miniszter, azonban, hogy mennyire nem szurokfekete vagy hófehér a világ, mutatja, hogy már 1945 előtt két művében (Számadás, Szocializmus – nacionalizmus) meglehetősen nyíltan írt az örökösen árokásó genetikus minoritásról, utána pedig, ha nagy nyilvánosság előtt nem is, még inkább, amiért életműve mindmáig olyannyira kirekesztett irodalomoktatásunkból, hogy ha nevét meg is említik időnként, ebbeli állásfoglalásairól azonban szerfelett hallgatnak. Mint például arról, hogy mint 1963-ban mondta, „az igazi hatalmat egy internacionalista zsidó, sőt kifejezetten cionista csoport képviseli”.
1943-ban megjelent regényes önéletrajzában, a Számadásban kora nemzeti radikális politikai elemzőihez kísértetiesen hasonlóan fogalmazta meg, miért nem lehetséges a velük való viszony kölcsönös rendezése: népünk, benne különösen parasztságunk, nem hisz nekik, mert csak kereskednek, de nem dolgoznak, márpedig „minden dolgozó megveti a nem dolgozót”, ezért „a passzív, inkább csak lenéző antiszemitizmus a háború alatt csak növekedett, mert az éhes és rongyos parasztbaka azt látta, hogy minden irodán, gazdasági hivatalnál, hadtápintézménynél, kádernél és gyűjtőállomásnál jól táplált és jól öltözött” képviselőikkel találkozik ügye intézőiként, és noha „minden általánosítás igazságtalan egyesekre, de van alapja, s ez olyan valóság, amellyel számolni kell, még hogyha elítéljük is”.
Azt is hozzátette ugyanakkor, hogy nem kellenek ahhoz feltétlenül radikális politikai pártok és mozgalmak, hogy világszerte valósággal „biológiai ellenszenvet” érezzenek velük szemben, ugyanis képviselőik lehetnek tisztábbak, finomabbak, sőt akár szebbek is másoknál, valahogy mégsem kellenek „a vérnek és az ízlésnek”, főleg, ha korszakváltáskor mindig és mindenütt elsősorban a „szemetjük” került felül. E kulcsmondatai köszönnek vissza Beke Albert irodalomtörténész 1963. március 7-én vele folytatott beszélgetéséből: az őt meglátogató fiatal középiskolás tanár, amint megörökítette könyvében (Szemben a széllel, 1994), amikor azt tudakolta tőle, „mennyire van ő most benne a politikai hatalomban?”, elmondta:
„Teljesen a periférián élek: az nem jelent semmit, hogy az Írószövetség választmányában benne vagyok, hiszen semmi hatalom nincs a kezemben, de a Darvaséban és a Paliéban sem, pedig Darvas [József – Ifj. T. L.] az Írószövetség, Pali [Szabó Pál – Ifj. T. L.] a Népfront alelnöke”, mégis, „az igazi hatalmat egy internacionalista, abszolút nem magyar érzésű zsidó, sőt kifejezetten cionista csoport képviseli”, amely felhasználja a kommunista mezt uralma fenntartására, mert mindegy, tagjai „kit szolgálnak, a lényeg, hogy ők legyenek az uralmon”, Kádár pedig sem bennük, sem Németh Lászlóban nem bízik meg úgy, mint a „Szabolcsi-féle cionista zsidókban” [célzás Szabolcsi Miklós pártideológus professzorra – Ifj. T. L.].
Függetlenül attól, hogy politikai múltja miatt valaki mit gondol Veres Péter személyéről, vagy mit tart műveiről, tény: egyike volt azoknak, akik tudták, nem feltétlenül mindig a felszínen lévők uralkodnak. S ráadásul őrá pedig aztán nem lehetett azt mondani, hogy hungarista vagy nemzetiszocialista lett volna. Merthogy az említett csoport sarkára lépés nem e két politikai ideológia szabadalma ugyebár.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
