„Lehetnek, sőt vannak a magyarországi zsidók között is olyanok, akik a magyarsággal annyira összeforrottnak érzik magukat, hogy magyar voltukat előbbre tartják, mint zsidó származásukat. Ezek azonban sajnos csak kivételek.” Így fogalmazott egykor Kovács Alajos (1877-1963) statisztikus. Csak kérdés, léteznek-e még közöttük ilyenek? Ha igen, akkor viszont miért némák, amikor hangadóik lépten-nyomon csak gyaláznak bennünket, különösen a küszöbön álló választások előtt éjjel-nappal a nagyvilág előtt?
Amint Kovács Alajos tanulmányában (A zsidóság térfoglalása Magyarországon, 1922) rámutatott, a zsidóság kiegyezés utáni exponenciális demográfiai robbanása (többnyire Galíciából való) bevándorlásukat meggátló törvények hiányában akadálytalanul folyt, így amíg lélekszámuk 1869-ben 4 % volt (542 200 fő), addig 1880-ban már 4,6 % (624 700), 1890-ben 4,7 % (707 500), 1900-ban 4,9 % (830 000) és 1910-ben 5 % (909 500). Még szembeötlőbb volt szaporulatuk Budapesten: 1813-ban 5500-en, 1920-ban 215 000-en voltak, ugyanakkor az ipari intézmények 10 %-a, a kereskedelmi cégek 51,8 %-a, a hírlapírók 42,4 %-a, az ügyvédek 45,2 %-a, az orvosok 48,9 %-a a magánmérnökök 37,6 %-a volt közülük kikerülő, aztán 1909 és 1913 között csalárd és vétkes bukás miatt 240 elítéltből 156, uzsora miatt 78-ból 29, majd két évtized múlva pedig hadiszállítási bűnügyek miatt 1018 terheltből 741.
Beszédes számok, tanújeleként annak, mennyire befogadtuk őket, ugyanakkor mennyire nem köteleztük őket cserébe hagyományaik megtagadására. Mégis megindult hangadóik részéről a bennünket őket kirekesztőkként megbélyegző propaganda már akkor is. A történész Szekfű Gyula művében (Három nemzedék és ami utána következik, 1935) ezért ekként fogalmazott:
„Lehetnek, sőt vannak a magyarországi zsidók között is olyanok, akik a magyarsággal annyira összeforrottnak érzik magukat, hogy magyar voltukat előbbre tartják, mint zsidó származásukat. Ezek azonban sajnos csak kivételek. A túlnyomó nagy többség, mint a közelmúlt keserű tapasztalatai megmutatták, lélekben messze van a magyarság érzéseitől és törekvéseitől. Mi sokan, akik a világháború előtti liberalizmus eszmekörében növekedtünk fel, s akik el voltunk telve izzó fajszeretettel és azzal a vággyal, hogy nemzetünket minél nagyobbnak lássuk, a magyarországi zsidóságban a magyar faj szupremáciájának harcosát, a magyar nemzeti állam kiépítésének hathatós segítőtársait láttuk. Statisztikánkban örömmel állapítottuk meg, hogy a zsidóság milyen rohamosan magyarosodik s hogy a nemzetiségi vidékeken sok helyen a zsidóság az előretolt őrszeme a magyarságnak, s hogy ott egyedül vagy túlnyomóan propagálja a magyar nemzeti állam eszményét.”
Szerinte azonban a kiegyezést követően alighanem utat tévesztettünk, mert külsőleg való hozzánk simulásuk alapján azt hittük, hogy belsőleg is beolvadtak közénk:
„A zsidóság elkábított bennünket azzal, hogy nyelvünket rohamosan magáévá tette, vagy ha nem is, a népszámlálásoknál magát túlnyomóan magyar nyelvűnek vallotta. Lelkileg azonban zsidó maradt. A világháború alatt s még inkább az azt követő összeomlás idején a zsidóság megmutatta igazi arculatát. Láttuk, hogy az őszirózsás forradalom után hogyan lepte el a hivatalokat. A kivételek itt se tévesszenek meg bennünket. Ha volt is a bolsevizmusnak néhány zsidó áldozata, az elvitathatatlan, hogy a proletárdiktatúrában a zsidóság a maga nemzetközi érzésének, hatalmi vágyának diadalát látta s tetszelgett abban, hogy a magyar nemzetet vezeti pórázon. A bosszú érzete is dolgozott benne a magyar nemességgel és értelmiséggel szemben, amely őseit századokon át visszaszorította s terjeszkedni nem engedte. Nem tudta ezt elfelejteni, holott a mai generáció már a teljes jogegyenlőségben nőtt fel s mégis a hála helyett a bosszú érzetét táplálta lelkében jótevője iránt.”
Csak hát kérdés, léteznek-e még közöttük kivételek? Ha igen, akkor viszont miért némák, amikor hangadóik lépten-nyomon gyaláznak bennünket?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
