Tiszaeszlár tabukényt való elkönyvelése korántsem csak az évtizedek óta változatlanul közvéleményt formáló érdekköröknek köszönhető, hanem legalább annyira az őket jóval megelőző kollektív amnéziának is. A „tudjuk, mi történt, de erről hallgatnunk kell, nehogy nagyobb baj legyen” jeligéjű, korszakokon átívelő magatartásnak, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az ott 1882. április 1-jén e nyírségi faluban történtek eltussoltatása már akkor is, amint erről az alábbi két korabeli feljegyzés tanúskodik.
Istóczy Győző ügyvéd, országgyűlési képviselő feljegyezte, hogy 1883 augusztusában a Nyíregyházához közeli téglási Dégenfeld kastély ura, gróf Dégenfeld József barátságos vacsorára meghívta Korniss Ferencet, a tiszaeszlári bűnperben a nyíregyházi törvényszék elnökét, aki erre gyanútlanul kocsikázott ki hozzá, nem tudván, hogy szembe találja magát nála egy váratlan vendéggel, magával gróf Tisza Kálmán miniszterelnökkel, aki csak úgy a vacsora végén megkérdezte tőle, mégis mit gondol, bűnösök-e az eszlári sakterek?
„– Meggyőződésem szerint igen!
– És mi a véleménye a két szavazó bírónak?
– Az egyik szavazóbíró ugyanazt mondja, mint én: bűnösök! A másik még ingadozik.
– Nézze, Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor kihirdetheti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rotschild bárók Őfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elítélő lesz, akkor nem hajtják végre a 60 millió forintos „rente-konverzió”-t (vagyis a [vasútépítésre adott –
Ifj. T. L.] kölcsönkamat visszafizetési feltételeinek hosszabb lejáratúvá változtatását). Ez esetben Magyarország csődbe megy: a forint elértéktelenedik, a nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelősséget vállalni, Elnök úr?
Korniss ezután elnöki székéből kihirdette a sakterek fölött a felmentő ítéletet, de soha többé nem ült bírói székbe, hiszen megtapasztalhatta, meddig ér el kirekesztőink keze, különösen, ha nálunk (legalábbis a politikai elitből) mindenkit, akár magát a miniszterelnököt is megzsarolhatják.”
A „Libre Parole” 1899. november 15-ei száma továbbá visszaemlékezést közölt arról, hogy osztrák képviselők is szóbahozták egymás között a tiszaeszlári esetet:
„Schneider képviselő, amikor a polnai gyilkosság tárgyában emelt szót, szemlét tartott az utóbbi idők rituális gyilkosságai tárgyában s a tiszaeszlári történet kapcsán a következő mozzanatot elevenítette fel.
– Ma, amikor az az ember már halott, semmi akadálya sincs, hogy megmondjam, miképpen okolta meg ő a felmentő ítéletet. Andrássy Gyula grófról, a monarchia akkori külügyminiszteréről van szó, akitől azt kérdezték, hiszi-e, hogy rituális gyilkosság történt?
– Ó – felelt Andrássy –, eziránt semmi kétség nincs, ez bebizonyított, erről vitatkozni sem lehet.
– Hát akkor miért mentették fel a bűnösöket?
– Azért, mert az elítélést követő napon a nép valószínűleg húszezer zsidót agyonütött volna s akkor kiadjon nekünk pénzt, ha nincsenek többé zsidóink?
– Íme – folytatta Schneider –, ez a tiszaeszlári felmentő ítélet magyarázata.
Erre felkiáltottak a baloldalon:
– Kinek mondta ezt Andrássy?
Erre Lichtenstein Lajos herceg felállva válaszolt:
– Én vagyok az, akinek mondta.”
„Tudjuk, mi történt, de erről hallgatnunk kell, nehogy nagyobb baj legyen” – halljuk minduntalan. Csak kérdés, ha hallgatunk róla, akkor kisebb baj lesz?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
