Ismeretes: minap kifejeztük reményünket, hogy ami késik, nem múlik, vagyis a Mazsihisz, megtáltosodása kézzelfogható jeleként, végre nem a felszabadító szovjet ármádiáról nosztalgiázik, hanem a kétségtelenül többnyire zsidó származású Lenin-fiúkra rémtetteire emlékezik. Nem így történt. Ami persze borítékolható volt.
Pedig akár hiszik ott a Síp utcai testületben, akár nem, egyre többen igényelnék ezt. Mert ugye ‘Elítéljük a fasizmust!’, ‘Az antiszemitizmus öl’, ‘Szembenézni a múlt bűneivel!’ feliratú transzparensekkel öklöt rázni, közben pedig hallgatni a Lenin-fiúk rémtetteiről (nem is beszélve az ÁVH és ÁVÓ viselt dolgairól), nem éppen történelmi tisztánlátásra, és pláne nem a többségi társadalommal való, annyira hangoztatott megbékélésre vall.
Igen, ahogyan négy napja írtuk: ahonnan enni kapunk, oda nem piszkítunk. Mégis ez történt a fent nevezettek részéről az elmúlt napokban is. Mert figyelve a Mazsihisz-honlapot, azon egy nyúlfarknyit nem olvashattunk továbbra sem arról, hogy bárhol is emlékeztek és emlékeztettek volna a 95 évvel ezelőtt elsöprő többségben zsidó származású Lenin-fiúkkal kezdődött rémuralomra. Arról például viszont annál inkább, hogy a Washingtonban az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában ‘A holokauszt Magyarországon: 70 év múlva’ címmel megrendezett konferencián elhangzott: más sem folyik más hazánkban, mint a holocaust ‘relativizálása, trivializálása és eltorzítása’, a ‘szélsőséges antiszemiták és gyilkosok’ rehabilitálása. Amelyben, toldotta meg mindezt bizonyos Randolph L. Braham professzor, még néhai Antall József is ludas volt:
‘Randolph L. Braham emlékeztetett arra, hogy a kommunista uralom alatt a holokauszt ügye a történelem orwelli sötétségébe süllyedt és ‘néma üggyé vált’ Magyarországon. Elmondta, hogy az 1989 óta hatalomra került magyar kormányok nem tagadták ugyan a holokauszt tényét, ám az első miniszterelnök, Antall József szerint a hangsúlyt a pozitívumokra, a zsidóságnak az 1867-es emancipáció utáni ‘aranykorára’ és arra kell helyezni, hogy Horthy és az ‘igazak’ hogyan mentették a budapesti zsidóságot. Azt ugyanakkor szerinte igyekezett elhallgatni, hogy a magyar állam hatóságai ‘teljes szívvel részt vettek’ a holokausztban.’
Portálunkon számtalanszor emlékeztettünk már arra, hogy a Kádári-időkben a ma oly ‘jaj de nagyon zsidó vagyok!’ jeligéjű, a fennálló rendszerrel hol elégedett, hol elégedetlen zsidó rétegek ajkáról hallani sem lehetett a ‘holocaust’-ról. Akkor ugyanis ez a fogalom akkor még nem is létezett számukra. Azóta viszont oly annyiszor halljuk tőlük, hogy olybá tűnik, szókincsük lassan erre az egyre redukálódik. Meg minden gondolatuk arra, hogy minket kiáltsanak ki főbűnösöknek érte. Minket, mindnyájunkat. Amint látható, most már Antallt is.
Ám a desszert csak ezután következett. Randolph L. Braham nem győzött szörnyülködni, hogy a holocaust ‘relativizálásá’-val, ‘trivializálásá’-val és ‘eltorzításá’-val párhuzamosan ‘egy új trend is megjelent: a törekvés a Horthy-korszak rehabilitálására és az azt a rezsimet meghatározó nemzeti-keresztény elvek visszaállítására’. Ismételjük: ahonnan enni kapunk, oda nem piszkítunk. Ha ugyanis valahol csak ‘nemzeti-keresztény’ eledel kapható, és az sehogy sem ízlik nekünk, akkor nem kérünk belőle, hanem fogjuk magunkat és máshova állunk. Oda, ahol végre macesz és sólet van. Mert tetszik, nem tetszik, mióta a világ áll, ez a dolgok rendje.
Meg az persze, hogy ha már áldozatoknak állítunk emlékművet, akkor azoknak is, akiket egykor a mieink küldtek másvilágra. Például a Lenin-fiúk. Ehelyett a nevezett honlapról mit tudtunk meg e napokban? Mosonmagyaróváron közadakozásból holocaust-emlékművet akarnak kialakítani, rajta 730 áldozat nevével. ‘Az emlékhely az egész városnak szól majd, éppen ezért héberül és magyarul is hirdeti a megbékélés fontosságát. A holokauszt ugyanis nem zsidó belügy. Ötszázezer magyar elpusztítása nemzeti ügy. Szomszédaink meggyilkolása a mi közös veszteségünk, a mi közös ügyünk’ – hangsúlyozta Ligeti László, a Mosoni Zsidó Hitközség elnöke.
Nem hat, hanem ötszázezer magyar áldozat? Tessék mondani, ebben, ha már Mosonmagyaróvárnál tartunk, az 1956-os sortüzek ottani áldozatai is beleszámláltatnak? Vagy éppen a Lenin-fiúk által meggyilkoltak, s az 1945 utáni tömegmészárlások többnyire jeltelenül nyugvó áldozatai is?
Várjuk fentebbi kérdéseinkre az érintettektől a választ, ha már egyszer hiába vártunk a Mazsihisz megtáltosodására.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
