Hangos volt tegnap ismét a Dohány utcai zsinagóga előtti tér. Ezúttal az ország “német megszállásának” 70. évfordulója alkalmából kongatták a vészharangot, amiért ma is kísért ugyebár a náci, nyilas fasiszta múlt. Mindegyikük hozta formáját: az egyik szemétnek nevezte két világháború közti nemzeti irodalmunk nagyjait, a másik nem győzte hangsúlyozni, mennyire nem bízhatnak övéik a magukén kívül semmilyen más hatalomban a világon, míg a harmadik a felszabadító szovjet ármádiáról nosztalgiázott.
Csak kérdés: ha ennyire kirekesztettek nálunk, miért itt reneszánszoznak mégis?
De szemelgessünk csak az e napon elhangzottakból! Kezdjük a sort Karsai Lászlóval. Aki szerint nem lehet elégszer elítélni az átkos Horthy-korszakot. Amelyben Wass Albertnek volt mersze Patkányok honfoglalása címmel „»állatmesét« írnia arról, hogyan teszik tönkre a gondos gazda házát az oda befurakodott patkányok. Vagy Prohászka Ottokár katolikus püspöknek „zsidó fekély”-t emlegetnie, amely „csontvázzá rágja a magyarságot”, s amit ráadásul „sokan idézték akkoriban”. És van merszük ma is oly sokaknak ugye olyanoktól olvasni és idézni, mint Tormay Cécile és Nyirő József:
„De az antiszemita Tormay Cecilen és a nyilas Nyírő Józsefen, valamint a hozzájuk hasonló irodalmi szemeteken felnőtt generációból 1944-ben már nem sokan emlékeztek arra, hogy Szabó Dezső húsz évvel korábban miért is nevezte a Horthy-rendszert „görénykurzusnak”: mert a rendszerre az jellemző, hogy sunyi, lop és büdös.”
Karsai olybá tűnik, mintha ő is csak kaptafa nélküli suszter-történész lenne. Mert eltekintve most attól az apróságtól, hogy Nyirő (amúgy kis i-vel!) nem volt soha „nyilas”, továbbá, hogy harmincötezer német katona bevonulás hazánkba mitől lenne „az ország megszállása”, aligha vall történészre az objektivitás hiánya. Aminek jele művészeknek csak azért történő kirekesztése, mert nem kebelbarátjai, s ezért alkotásaik „irodalmi szemetek”-nek tekintése. De nem vall a konzekvenciahiány sem. Ugyanis ha már Szabó Dezsőt emlegette, kár, hogy hallgatott regényéről, Az elsodort faluról, amelyben írója keresetlen szavakkal illette a hazai zsidóságot közéletünkben való felülprezentáltsága miatt, nem is szólva a Virradat hasábjain 1920. december 25-e és 1921. április 10-e között megjelent vezércikkeiről. Csak találomra belőlük egy részlet (az 1921. március 16-án közölt 1848. március 15. címűből), amelyben 1848 megvalósítása részeként a nemzetünk érdekében meghozandó „legszükségesebb védelmi teendők” közül az első hármat ekként határozta meg:
„1. A numerus clausus megvalósítása minden vonalon, mindenféle iskolában, a sajtóban, minden elképzelhető pályán és kenyérkereseti forrásnál.
2. Az 1910 óta betelepedett zsidóság eltávolítása Magyarországból. Megvizsgálni az 1914 óta szerzett zsidó vagyont, s mindazt, amit a magyar hősiesség, magyar vér és munka árán jogtalanul bírnak, visszavenni s kulturális és szociális célokra használni (iskolák, kórházak, rokkantházak alapítása etc.).
3. Kimondani, hogy a zsidóság faj, külön nemzetiség, vallásukra való tekintet nélkül. Megvalósítani a zsidóság különválasztását az élet minden terén. Az élősditől csak úgy szabadulhatunk meg, ha eltávolítjuk attól az organizmustól, melyet kizsákmányol. Minden zsidó szervnek, lapnak, egyesületnek nyíltan kelljen hordania a zsidó megnevezést, s a magyar álarc használata tilos legyen.”
De később sem vallott másként ez ügyben Szabó Dezső. Olyannyira nem, hogy 1936-ban A mai magyar politikai horizont című tanulmányában így fogalmazott:
„A kommunizmus Magyarországon csakis halált, végleges pusztulást jelenthet a magyar fajra, mert az ezeréves európai élet minden végzete s meghatározása által szétoldott öntudatú, a szolidaritás ösztönös rugóit elvesztett magyar fajt a »nemzetközi ember« herélt típusának erőszakolásával végképp szétoldaná, a faji egyéniséget minden ős termő értékével, minden örökölt s védő ösztöneivel elpusztítaná, elkerülhetetlenül a világhatalmi összeköttetésű zsidó imperializmus szabad zsákmányává tenné az országot, rövidebb-hosszabb uralom után a szétoldott, átrohasztott magyarságot egy idegen impérium vagy idegen impériumok könnyű zsákmányává tenné.”
Ám térjünk csak vissza Karsai tegnapi nagyotmondásaira! Ha már a szerinte is a numerus claususszal kezdődő kirekesztő politika ecsetelésénél tartunk, mit szóljunk akkor korábbi (a Népszava 2013. december 12-i számából ismert), ezúttal viszont el nem hangzott kijelentéséhez, mely szerint „a nyilas terror elkövetői jórészt nem nyilasok voltak, hanem az 1944-ben hozzájuk csapódó társutasok, sok esetben katonaszökevények”?
Ennyit hát Karsai kaptafa nélküli suszter-történészről, objektivitásáról és konzekvenciájáról. Térjünk át viszont most a nap másik nagyotmondójára, Heisler Andrásra. Aki szerint a borzalmak borzalma az volt, hogy a két világháború közti „húsz év szisztematikus jogfosztása kellett ahhoz, hogy a magyarországi zsidók némán, lehajtott fejjel és feltartott kezekkel vonuljanak végig az utcákon, megalázva és megadóan szálljanak fel a marhavagonokba”. S a „holokauszt tanulsága” pedig nem más, mint hogy „sehol a világon a diaszpórai zsidóságnak, de bármely más kisebbségnek sem szabad a mindenkori hatalomban vakon, feltétel nélkül megbíznia. Ha kell, fel kell emelni a szavunkat. Ha kell, nemet kell tudnunk mondani a hatalomnak.”
Nemet a reneszánszukat közpénzekből finanszírozó hatalmaknak? Eddig úgy tudtuk, mindenkire érvényes, hogy ahonnan enni kapunk, oda nem piszkítunk. Ámde úgy tűnik, tévedtünk ebben. Amit a Dohány utcai szeánsz harmadik nagyágyúja is megerősített. Ki másról is lenne szó, mint a mindeneket túlélt Zoltai Gusztávról? Aki szerint
„Horthy szellemi hagyatékát követni ma blaszfémia – különösen az Európai Unióból nézve. Zsidótörvényei, Orgovány, Siófok emléke gyűlöletes. A numerus clausus a náci eszmék ikertestvére, s ez nem teszi lehetővé, hogy a tisztességes, józan emberek – köztük a magyar zsidók – akár a legkisebb megértéssel tekintsenek rá.”
A numerus clausus „a náci eszmék ikertestvére”? Akkor mit szóljunk ahhoz, hogy (amint Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter, a „numerus clausus” bevezetését szorgalmazó törvényjavaslat készítője és Nemzetgyűlés elé terjesztője rámutatott könyvében (Harc a numerus clausus körül, 1926)) már a hazai ügyvédek 1901. november 24-26-a között megtartott budapesti országos gyűlésén Fényes Samu, Pollák Illés, Neumann Ármin, Fried Vilmos, Valkányi Lajos, Füredi Mór, Zichermann Bernát a „numerus clausus”-t, a zsidó ügyvédek létszámának csökkentését szükségesnek, az „ügyvédi proletariátus továbbtenyésztése” ellen az egyetlen célravezető intézkedésnek tartották – tekintettel arra, hogy akkor hazánkban az ügyvédek 45,2 százaléka éppen a zsidóság soraiból került ki?
„Szeretjük a hazát, a magyar nép szellemiségét, kultúráját. A zsidóság – a magyar nép, a nemzet részeként – mindig jó hazafi, hűséges, segítő és küzdő társa volt a magyarságnak. Példa erre az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, a kiegyezés kora vagy az I Világháború számos lövészárka.”
Kár, hogy Zoltai ezúttal sem részletezett e pedig bizonyára túlcsorduló szeretet megannyi megnyilvánulásából egyet sem, de végül is jobb persze, ha megértjük ennek elmaradását. Mert ne erőltessük ugyebár azt, ami nem megy! Nem maradt el viszont a freudi elszólás:
„A gettó egyik tenyérnyi pincéjében sokan zsúfolódtunk. Halottak, éhség, szomjúság, tetvek, reménytelenség. És ekkor az egyik téglasor mögött feltűnt egy szovjet katona. Én a sapkája vörös csillagát láttam meg először. Kisgyerek voltam és csak azt tudtam: felszabadultunk!”
Ki miről nosztalgiázik, ugye. Ő a felszabadító szovjet ármádiáról. A kirekesztés földjén, természetesen.
Amiről azonnal Pozsonyi Ádám elbeszélése juthat eszünkbe: Jelentés a kirekesztés földjéről. Ebben beszámol a minduntalan kirekesztettek groteszk helyzetéről, akik akármerre mennek kis hazánkban, nem győznek szörnyülködni, mennyire kirekesztő errefelé minden: az építkezés mellett felirat hirdeti, hogy Idegeneknek belépni tilos! , a fának ütköző gépkocsi tulajdonosát a rendőr nem szégyelli arra figyelmeztetni, hogy Magyarországon jobbkéz-szabály van érvényben!, az elgurult játéka után a forgalmas úttestre szaladó gyerkőcöt a tanító néni erőszakkal vissza merészeli tartani azzal, hogy Rend a lelke mindennek!, de a nép egyszerű fia sem különb, hiszen üzlete kirakatában szégyentelenül díszeleghet a Gázóra, gázlámpa, gáztűzhely, gázkonvektor javítását vállalom tábla, végül pedig, amikor a pékhez betérve megkérdezik, milyen kenyér kapható, azt kapják válaszul: Hát milyen lenne? Fehér kenyér. Majd levonják a konklúziót: „micsoda fajgyűlölő, rasszista, kirekesztő, megkülönböztető, antiszemita, soviniszta ország!”, s fogják magukat, a repülőtérre hajtatnak, hogy onnan újra szabadon lélegezve, lelkükben határtalan örömmel emelkedjenek a levegőbe, indulhassanak haza, otthonukba, a szabadság földje, Izrael felé.
Úgy tűnik, a minapi hacacáré népes, „Elítéljük a fasizmust!”, „Az antiszemitizmus öl”, „Szembenézni a múlt bűneivel!” feliratú transzparensekkel megjelent részvevői – akik tehát a felszabadító szovjet ármádiáról nosztalgiáztak ezúttal is, s akik közül természetesen nem hiányzott sem a szemkilövető pápai proletár, sem Erdő Péter és Bölcskei Gusztáv – viszont valahogy még nem jutottak el erre a konklúzióra. Mindenesetre csak remélhetjük, hogy ami késik, nem múlik.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
