Talán sohasem volt annyira aktuális Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna „Hitvallás”-ának címbeli üzenete, mint ma, amikor, különösen is március idusán, minduntalan szembesülhetünk azzal, mennyire keveseknek jelent valamit érdemben a háromszínű trikolór, mennyire közömbösekké váltak oly sokan minden iránt, ami magyar azonosságtudatunk részese.

Pedig ha igaz a közmondás, mely szerint teher alatt nő a pálma, vagyis ha minél inkább próbál az újmódi nemzetköziség kiirtani úgyszólván mindent szívünkből, eltüntetni elménkből, ami sajátosan a mienk, magyaroké, akkor annál nagyobbnak kellene lennie a vele szembeni ellenállásnak. Vajon nem ezt ismerték fel Trianont megélt eleink, nem pontosan erről írt költeményében (Három szín) egykor Reményik Sándor?

A keblünkről letiltották,
Leszaggatták a három színt;
Keblünkről beljebb vándorolt:
Befogadták a szíveink.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldell a rét füve,
Lesz jel, eszünkbe juttató:
Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
Hogy hova, kihez tartozunk,
S kié a föld, hol elsüllyed
A koporsónk, ha meghalunk.

E sorokat olvasva viszont sokszor tényleg könnyen elhomályosulhat valahogy szemünk. Mert vajon ma a plebsz, az „Istenadta”, kiváltképpen a pesti utca népe, tudja-e, hitünk hol van, hol hazánk, hogy hova, kihez tartozunk? Mert vajon ma mégis hányan hisznek még abban, hogy igenis összenőhet, ami összetartozik, vagyis hogy lehet még újra szellemileg és területileg egyaránt Nagy-Magyarország, ha valóban akarjuk, ha ennek érdekében mindenekelőtt alaposabban tájékozódunk, valójában kik vagyunk, honnét jöttünk, merre tartunk?

„A hit értelmünk ítélete, mellyel igaznak fogadunk el valamely igazságot, mert azt Isten kijelentette.” – olvassuk egy hittankönyvben (Endrefalvy Ottó: Igazság és élet, 1944). Nos, Trianont megélt eleink ugyanígy tekintettek ama igazságra, hogy a Kárpát-Duna medence páratlan egysége aligha lehet pusztán emberi akarat és erő posztulátuma. Csak Istené lehet, Aki pedig annyi vészek között is megtartotta annak vezető népét, a magyart, hiszen Szózatunk szavaival „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért” érette.

S ha ez így van, nem tehetünk mást, mint Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna versével hiszünk Magyarország előbb szellemi, azután fizikai feltámadásában. Az ebben való hit, olvassuk benne, „fegyver, hatalom és élet”, amellyel porba zúzzuk minden ellenségünket. Persze mindezt napjainkban olvasva gyakran felmerül a kínzó kérdés: a tragikus önlemondás Kádár Jánost idéző népéért ugyan mit lehet tenni, hiszen ennek mohikánjait például nem csodálatos költészetünk, hanem csak az olyasmik érdeklik, mint mondjuk az X Faktor?

E sorok írója tegnap egy vidéki kisvárosunkban irodalmi műsort tartott március idusa alkalmából – összesen tíz hallgatónak. Valaki aztán figyelmeztette, ne csodálkozzon ezen: e vidék is az arctalan, bamba tömegembereké, illetve azoké, akik ha elégedetlenek is sorsukkal, örökös rabszolgarobotjuk révén viszont közönyösekké váltak, érdektelenekké múltjuk, jelenük és már jövőjük iránt is. Ami, ha így van s lesz még ezután is, csak nem tarthat azonban mindörökké. Hiszen a természet törvényeit emberi erő nem írhatja felül!

Nem bizony. Mert akár tetszik az újmódi nemzetköziségnek, akár nem, ilyen törvény, hogy teher alatt nő a pálma, még akkor is, ha olybá tűnik, csigalassúsággal. Jobb lenne hát megbarátkozniuk azzal, hogy előbb-utóbb igenis lesz csillagfordulás, legalábbis, ha lesz hitünk újra Isten után – önmagunkban, abban, hogy nem kicsiknek, nagyoknak kell lennünk. S akkor, ahogyan már József Attila is megírta kilencvenkét éve,

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info