Nemzetünk a világtörténelemben alighanem egyedülálló elbukásaihoz és felemelkedéseihez való viszonyulásában: naptári évfordulóikon megkoszorúzza (többnyire tragikus) hősei nyughelyét, szívszaggatóan énekel és szaval róluk, miközben az év további napjain álmot álmodóan álmodik, csak gondolataiban él az örök magyarság, legfeljebb hirtelen fellobbanásokban eszmél arra, hogy március idusa elpusztíthatatlanságunkat, röghöz kötöttségünk iránti vágyunk kifejezését jelenti.

‘Március a magyarság ifjúságát jelenti, friss, élettől duzzadó megújhodási kedvét. A régi március mintha teremtő, áldott vulkán lett volna, ontotta a tehetségeket, a függetlenségre fölkészült nemzet értékeit, és ontotta az eszméket is, melyeket századok szenvedése, századok elfojtott vágyai szentesítettek. Március eszméi nem múlandó lobbanások, hanem szervesen hozzátartoznak a magyarság lelkéhez, szelleméhez, életéhez: ha elfeledjük őket, ha lemondunk róluk, életünkről mondunk le‘, írta egykor Féja Géza.

Aligha lehetne ennél találóbban kifejezni korántsem csak az ezernyolcszáznegyvennyolcas, hanem felemelkedési kísérletsorozataink mindegyikének értelmét, az életakaratainkat bárkik által elnyomókkal szemben való örök elégedetlenség lelkünkből való kiirthatatlansága általi elpusztíthatatlanságunkat, ugyanakkor a bolsevizmusnál összehasonlíthatatlanul veszedelmesebb liberalizmus által megteremtett globális fertőzés milliónyi szindrómáját érzékelve tudatosítanunk kell, mennyire nem elegendők ilyenkor a mégoly megható megemlékezések, főleg, amikor az ellenség legtöbbször láthatatlanul és állandóan támad.

Láthatatlanul és állandóan, de leghathatósabban már nem katonai arzenállal, hanem az éter hullámhosszain, a médiaipar totális tudatmódosításaival, a szakrális hagyományok, etnikai identitások felszámolására irányuló tudatos törekvésekkel, meghagyva az általuk lelkileg-szellemileg meg nem fertőződött, ugyanakkor vegetatív életkörülmények közé süllyesztetteknek a múltidéző megemlékezéseket, gondosan ügyelve persze eközben is arra, nemhogy szellemük kiszabaduljon ama palackból, nemhogy a madáchi falansztert megidéző rabszolgák potenciájukat aktusra váltsák fel, nehogy elhiggyék elpusztíthatatlanságukat.

Csak eggyel nem számolnak ők sohasem, azzal az ontológiai realizmussal, amelynek hiányában már régen elpusztult volna az emberiség, az ókori bölcsek hármas jelszava, a szépség, jóság, igazság elpusztíthatatlanságával, azzal, hogy mindig mindenhol születnek álmot álmodó tűzcsiholók, akik ismerik a tűz megtisztító varázsát, akik, Madáchcsal szólva, nemcsak fazék alatt ismerik azt, akik barátaikért, szeretteikért, hazájukért a szó szoros értelemben kezüket tűzbe teszik, így egyesülve Teremtőjükkel, tudván, csak azok nyerik el az örök boldogságot, akik sohasem hagyják kihalni a tüzet, akik ezért Adyval így esdekelnek:

De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az Élet szent okokból élni akar,
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annál százszorta inkább kell akarni.

Életet és hitet üzen egy halott
Nektek fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
Március van s határtalan az Élet.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info