A száztizenöt éve, 1899. március 13-án született (és 1969. augusztus 10-én elhunyt) Kodolányi Jánostól, egyik legkiválóbb népi írónktól származik e meglehetősen sokat eláruló idézet. Egyike volt ugyanis azoknak, akik noha nem tartoztak koruk egyetlen nemzeti pártjához, mozgalmához sem, a címbeli ismerősökről vallott álláspontja mégis kísértetiesen hasonlított azok képviselőikéhez.
Mert felismerte, hogy az irántuk érzett elemi idegenkedést elsősorban nem politikai rendszerek, hanem ők maguk váltják ki.
Egyik tanulmányában (A szellem válsága, 1939) különösen is kifejezte elemi ellenszenvét a magyar műveltséget ajkbiggyesztve emlegető, örökösen européerségről prédikáló, minduntalan a nagybetűs Emberiségről hozsannázó, de közben „a közelükben élő egyes embert” mégis megvető világpolgárokról, sznob irodalmárokról, akik „csak majmokat tűrnek meg maguk körül, olyanokat, akik lihegve utánoznak mindent, ami idegen, ami külföldi”.
De még ennél is mélyrehatóbban fogalmazott önéletrajzi regényében (Süllyedő világ, 1940). Ebben elbeszélte, hogy amikor egyszer egy zsidó leánytól megkérdezte, igaz-e, hogy a zsinagógában húsvétkor „öreg szakállas zsidók keresztény kisgyermeket szoktak megölni, vérét lisztbe keverik, és pászkába sütik”, az fölháborodva kiabálta, mindez csak mese, s többé szóba sem állt vele. Aminek hatására csak tovább fokozódott addigi idegensége az efféle „ismerősei” iránt:
„Ha zsidó imaház mellett vitt el az utam, némi borzongással és ijedt kíváncsisággal néztem föl rá. Szerettem volna észrevétlenül bemenni, mintha én is zsidó volnék s közéjük tartoznék, hogy végignézzem titokzatos szertartásaikat.”
Író kortársai közül alighanem leginkább Dövényi Nagy Lajos regényére (Tarnopolból indult el…, 1942-1944) emlékeztetően jellemzi a nevezetteket, éspedig nem korabeli nyilaskeresztes brosúrák, hanem saját személyes tapasztalatai alapján:
„Akármennyire benne élnek is zsidó ismerőseim a város életében, mégsem érzem őket magyaroknak. Ahogy beszélnek, gondolkodnak, viselkednek, amiért lelkesednek s ami közönyösen hagyja őket, mind-mind egészen más, mint az én világom. Zsidók között félszegnek érzem magam, vigyáznom kell, hogy bizonyos beszédtárgyakat kerüljek, bizonyos kifejezéseket elnyeljek, mert azonnal megsértődnének, barbárnak tartanának. Még azt sem szabad mondanom, hogy „zsidó”. Egyszer-másszor vitába is bonyolódom: miért nem sértődöm meg én, ha magyarnak vagy kereszténynek neveznek, miért háborodnak föl ők, ha zsidónak nevezi őket az ember? Mindenki a maga tudtán és akaratán kívül születik annak, a mi, hát miért nem törődnek bele, hogy ők zsidónak születtek? A viták csúfosan végződnek.”
A népi-urbánus vitákra utalva ezúttal, nem rejtette véka alá azt sem, miként ásnak árkot örökösen önmaguk és mások közé. Előszeretettel hivatkoznak humanizmusra, demokráciára, jogegyenlőségre, miközben maguknak vindikálnak minden dicsőséget:
„Szememre vetik, hogy sértegetni akarom őket, hogy nem értem meg: ők is magyarok, akár én, mindössze izraelita magyarok. És hogy nincs magyar, nincs német, tót, román, szerb és zsidó, csak Ember van, s mindegyik a maga legjobb tudása és képességei szerint szolgálja a hazát. Ha a zsidó jobbat alkot, mint a magyar vagy német, hát győzzön a jobb. Mert a jobbnak kell győznie, ez a „fejlődés” törvénye. Elhiszem, tudomásul veszem, vallom is: el is határozom erősen, hogy én jobbat, tökéletesebbet fogok alkotni, mint a zsidók, svábok, vagy tótok s hadd győzzön akkor a jobb. De hány zsidó írásmű van, nem jobb a magyarnál – s mégis győz!”.
Konklúzió? Antagonisztikus az ellentét az ő világuk és úgyszólván mindenki más világa között:
„Megvetéssel vegyes szánalommal nézem a zsidókat. Akár jómódú, tekintélyes, úri zsidóról, akár szegényről van szó, érzem kirekesztettségüket. Senki sem beszél velük úgy, mint egyenrangúval. Ők sem viselkednek velünk egyenrangúakként. Vagy túlságosan udvariasak, szolgálatkészek, hízelgők, vagy állandóan sértődötteknek mutatkoznak, vagy pedig fennhéjázók, pökhendiek és ridegek.”
Hangsúlyozandó, mindezt nem nyilaskeresztes brosúrából idéztük, hanem a világban azok íróitól függetlenül is eligazodni tudó magyar írótól. Akinek nem kevés mesterségbeli kortársa vallott hasonlóképpen. S korántsem csak Dövényi Nagy Lajos. Idézhetnénk ugyanis hasonlókat Móricz Zsigmondtól, Sinka Istvántól, sőt Veres Pétertől is. De tőlük majd máskor.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
