Napjainkban, amikor a hatalom megragadásáért mindenre kész, önmagukat folyton szegénypártiakként beállító baloldali pénzbárók a szociális jólét és az emberi jogok hiányáról papolnak állandóan, méltán juthatnak eszünkbe azon eleink, akik, ígéreteiket hallva, valaha nem győzték elégszer megkongatni a vészharangot, hiszen tudták, hogy hatalomra kerülésük esetén mindannak az ellenkezőjét teszik, amit előtte megígértek. Aki pedig ellenáll nekik, azzal leszámolnak, mint 1945 után tették. Amikor nem volt ritka, hogy rendőrtiszti ruhába öltözött nő egy tiszt feleségét levetkőztette és hasára ugrott e kiáltással: „Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!”.
Hatalomátvételük után ugyanis mindig és mindenhol irgalmatlanul leszámoltak a körmükre koppintókkal. Ezért, hogy egykor Uzdóczy Zadravecz István (1884-1965) ferences tábori püspök ekként fogalmazott: „Nekem ne fráziskodjanak a kommunizmusról azok, akik pont az ellenkezőjét teszik és élik. Akik kirabolják a tömeget inflációval, feketézéssel, akik munkások és robotolók könnyeit, verejtékét arannyá dagasztják, és ezzel megtöltik zsebeiket, és mindennek tetejébe még Istent is kilopják tömegáldozataik lelkéből, szomorú életéből.”
Szókimondásáért persze le is sújtottak reá az „új urak”, s hogy miként, arról részletesebben Schneider Vencel atya számol be megrendítő feljegyzéseiben (Kálmán Peregrin: „Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet”: ferencesek a feloszlatás idején, 2000). Ebből megtudjuk, hogy 1945 tavaszán történt elfogatása után milyen kegyetlenül bántak vele: „A fegyőrök a régebbi bűnösök és különösen műveletlen, durva, szadista férfiak közül kerültek ki. Őt, mint püspököt, állandóan gúnyszavakkal illették. Vetekedtek abban, ki tud ocsmányabb szavakkal egy püspököt megsérteni. Ő ezekre a durvaságokra csak úgy felelt, mint Jézus: „Mondja barátom, mit vétettem magának?”.”
Jobb érzésű őrei ugyan vezetőik előtt hangosan kiabáltak vele, de aztán suttogva bevallották neki, mennyire féltik őt és imádkoznak érte: nagyon sok szenvedő rabtársának lett lelki vigasza, sőt megmentője olyan börtönállapotok közepette, melyek alighanem minden addigi képzeletet felülmúltak, így az Andrássy út 60 pincebeli kínzókamráiban például csak állni tudtak, a kisebbek megfulladtak, szükségletüket ott végezték el, ahol éppen álltak. Az év őszén levitték a pincébe, ahol teljesen levetkőztették, megmotozták, majd azon gúnyolódtak, milyen egy püspök meztelenül. Az őt kihallgató GPU (Szovjet Oroszországban az Egyesített Állami Politikai Igazgatóság) vezetője miután semmit nem tudott belőle kivenni, egy teljesen sötét, pár méter hosszú és talán két méter széles, sáros, bokáig érő vízzel elárasztott pincehelyiségbe zárta, ahol huszonkét napon át nem látott világosságot: állva töltötte a nappalokat és éjszakákat, mert a patkányokkal teli vizes sárba nem mert lefeküdni.
Kiengedése után átadták újra a magyar hatóságoknak, majd a toloncházba vitték néhány napra, ahol „éjjel úgy hullottak rá a poloskák, mint a hangyák”. Hamarosan meglátta aztán, miként bánnak rendőrtiszti ruhába öltözött nők a rabokkal: az egyikük egy tiszt feleségét „levetkőztette, hasára ugrott e kiáltással: „Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!” Mikor az abortusz megtörtént, az asszonnyal felnyalatta.” Egy rendőr pedig egy tizenhárom éves kislány alsótestébe fadarabott dugott és elvérzett, mire „a többi rendőr röhögött, hogy egy burzsoá fajzattal kevesebb”. A politikai rabokat előszeretettel ütötték-verték gumibotokkal, akiknek így fejük az ismeretlenségig megdagadt, vagy nemzőképtelenné váltak.
Erről az esetről, és a ki tudja még, hány hasonlóról persze sohasem nem hallunk azoktól, akik folytonosan csak a saját szenvedéskultuszuk mindenki másra történő erőszakolásával akarják megalapozni identitásukat és hatalmukat.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
