Százkilencvenhét éve, 1817. március 2-án született Arany János. Egy olyan korban, melyben még a szónak, az írásnak, a betűnek volt becsülete. Amikor még nem szakbarbár tudósok, fizetett bértollnokok és alkalmi fűzfapoéták versengtek egymással, hanem olyanok, akik művészi tökélyükkel a szépség, jóság, igazság szféráiba emelkedtek fel. És ma? Bizony kínzóan nehéz ilyenkor az embernek billentyűzete előtt megemlékezni róluk, pláne a Toldi halhatatlan költőjéről. Mert hol vannak ma a múzsák, az Arany Jánosok?
Vagy másként, korunkban miként születnek az irodalminak hazudott alkotások? Nincsenek maradandó témáik, ráadásul formailag csapnivalók. Jelenleg, tűnjék bármennyire is hihetetlennek, Pozsonyi Ádámon és Döbrentei Kornélon kívül nincs is érdemleges kortárs magyar szépirodalom. Nincs. Mert azok, akik tollal kezükben, vagy inkább a billentyűzeten abortálják általuk és kritikusaiknak álcázott rajongóik révén műalkotásnak nevezett fércműveiket, olybá tűnik, soha nem hallottak arról, amit néhai jeles esztétikusunk, Pekár Károly vallott egykoron, amikor is így fordult kortárs költőihez, íróihoz:
‘Mélyedjenek el koruk vezető eszméiben, gondolataiban, érzéseiben s a nemzeti jellemvonásokban keresve az általános emberit, törekedjenek csak elsősorban korukat, nemzetüket, koruk, nemzetük, fajuk érzéseit, gondolatait kifejezni: a többi az alkotó képzelet, lángelme dolga.’
Ha valami, hát pontosan ez hiányzik jó ideje hazai ‘múzsáink’-ból. Akik vagy ellenségesen viszonyulnak nemzeti hagyományainkhoz, vagy közömbösek irántuk. Aligha kérdés, melyik rosszabb. Végül is mindegyik. Vagy talán inkább az utóbbi. Amikor úgy vélik, akkor lesznek igazán nagyok, legalábbis önmaguk és szájtáti olvasóik előtt, ha elrugaszkodnak az eleiket oly megihlető pannóniai tájtól. Mondjuk amikor nem a Maros, hanem a Szajna partján esnek révületbe. Amikor azt hiszik, az irodalom is csak olyan, mint egy bankkötvény vagy intimbetét, amit mindegy, hol váltunk ki vagy veszünk magunkra.
Nem így Arany János! Pedig mintha őszülő fejjel, a Margitsziget tölgyei alatt sétálva, úgy tűnt volna már az ő számára is, hogy kortárs művésztársai, tisztelet a kivételeknek, utat tévesztettek. 1877-ben ezért így vallott Kozmopolita költészet című versében arról, hogy mit is jelent számára a nemzet lelkiismeretének levés, vagyis a költő mivolt:
Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett irományom
S hazám földén túl se’ jár:
Hogy nem ‘két világ’ csodája –
Lettem csak népemből egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.
Vagyis nem távoli, mégoly egzotikus világok előtt kell hasra esnünk örökösen. Hiszen honi históriánkban van annyi dicsőség, hogy csak győzzük azokat megismerni és megismertetni, megszeretni és megszerettetni:
Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kisszerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?…
S mi más is lehetne a mindenkori konklúzió ezután?
Légy, ha bírsz, te ‘világköltő!’,
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.
Hja bizony, a tárgynál vagyunk, a kozmopolitizmusnál. Amit a régi jó Napkelet Lexikona nyolcvanhét évvel ezelőtt így határozott meg:
‘A világpolgárság, a nemzeti érzés és tudat gyengesége vagy teljes hiánya: hanyatló korokban szokott fellépni, amidőn a lélek harmóniája megbomlik: társadalomellenes tünet, mert a nemzeti szellemet háttérbe szorítja s ezzel fontos erkölcsi rugót bénít meg.’
Kérdés persze, hogy ha a világpolgárság térnyerése miatt már az ő kora is hanyatlónak bizonyult, milyennek minősül a mai? Amikor talán minden pénzvagyonnál is nagyobb a hiány az életünket megnemesíttető múzsákból? Megannyi kérdés, csak egy biztos: múzsáink közül ma is Ő taníthat meg minket igazán magyarul érezni és gondolkodni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
