Sajátos anomália járja át közéletünket jó ideje. Könnyen megkaphatja ugyanis bárki az ügynök címet, ha valakiknek sérti az érdekét, vagy tudásával s annak hatásával kiválik kortársai közül, még ha netán nem is ok nélkül merül fel kétség erkölcsi múltja tisztaságával kapcsolatban.

Számosan kapták s kapják meg ezt a címkét, elfeledve, hogy ahogyan a ripacsok is lehetnek igazsághirdetők, úgy akár titkosszolgálati múlttal vádolt s netán egykor ilyennel ténylegesen rendelkezett tudósok is.

Anélkül, hogy erkölcsi példaképek lennének, tény, tudásukra és annak hatására viszont nélkülözhetetlen szükség van, amiért aligha van jogunk őket, mintegy Isten ítélőszékét bitorolva, kirekesztenünk, pláne, ha kellő alapossággal nem is bizonyosodtunk meg múltjukról.

Az élet bizony, amint maga a költő írja ugyebár, gyakran nagyon is szennyes ruha. Mert bizony, ismerve a művészéletrajzokat, ne feledjük, hogy bizony a ripacs is lehet igazsághirdető, anélkül, hogy erkölcsi példakép lenne. Amikor például Adyt megrótták kortársai életviteléért, Szabó Dezső megkérdezte: a reimsi székesegyház vagy a párizsi Notre Dame kevésbé volna szép, ha megtudnánk, hogy építői házasságtörők és alkoholisták voltak? Vagy ha kiderülne, hogy Petőfi Sándor Szendrey Júliát rendszeresen megcsalta, mindjárt sutba dobnánk szerelmi költészetét?

Vannak, éspedig nem is kevesen, akik amint a vad az elhullott teremre, úgy vetik rá magukat élőkre s holtakra, többnyire olyanokra, akik tudásukkal akkor is méltán érdemlik ki tiszteletünket, ha (nyilván nem önszántukból) netán együttműködtek (feltehetően többnyire alsóbb szinten) valamelyik ügynökhálózattal. Ne feledjük: a beszervezett személynek az ilyen együttműködési döntése mögötti álló belső (kényszerítő) indítékairól egyedül Istent illeti meg az ítélet. Reánk inkább Reményik Sándor sorai vonatkoznak: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak: igazabbá lenni!”.

Nos, ez az „igazabbá levés” az, ami valahogy mindig is hiányzik a történelemben azoknál, akik önmagukat megkérdőjelezhetetlen erkölcsbíróknak tekintik, akik amolyan purifikátorokként állandóan kioktatnak mindenkit arról, mi az alázatosság, mikor és hogyan tartsanak bűnbánatot, mennyit vezekeljenek. Például a Krisztus születése utáni negyedik század egyik eretnek mozgalma, Donatus püspöké, azt hirdette, hogy az igaz Egyház nem tűrhet meg soraiban nyilvános bűnöst, pláne püspöki méltóságban, s ha mégis támadnának utóbbiak, a hívek fel is lázadhatnak ellenük, s eltávolíthatják őket hatalmukból, sőt e felfogás szerint egy egyszerű szerpap szentmiséje is érvénytelen, ha azt súlyos bűn állapotában mutatja be.

Csakhogy a donatisták vagy nem tudták, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy a személy erkölcsi alkalmatlansága még nem érvényteleníti hivatalbeli cselekedetét, nem ad jogot ebbeli tudása megkérdőjelezésére és szükségessége kétségbevonására – amiért is az Egyház a 313-ban a római, 314-ben az arlesi és 316-ban a milánói zsinaton elítélte e tanításukat. Ami távolról sem jelenti persze a laza erkölcsi felfogás védelmét, a laxizmus, vagyis a morális törvények kötelező erejének a teljesítésük lehetőségében való leggyengébb kétely felmerülésekor is jogosnak tartott tagadása elfogadását, vagyis, az előbbi példánál maradva azt, hogy tekintsük mindegynek, milyen lelkületű klerikus mutatja be a legszentebb áldozatot, hiszen természetes, hogy ha valakitől, akkor éppen a paptól várható és várandó is el a feddhetetlen élet, ámde az ez elleni egyéni vétségek, ismételjük, még nem jelentik automatikusan hivatásbeli cselekedetik semmis voltát. (Más a helyzet persze a súlyos, sőt a hit alapjait veszélyeztető tanításbeli vétségek esetén!)

Mindezt azonban világítsuk most meg néhány profán példával is! Kedvenc antikváriusom boltjában Konrád György-kötetet látok a polcon. A fenti felfogás értelmében nekem, a konzervatívnak, sohasem volna szabad emiatt oda belépnem, akármilyen nekem való könyvre lelnék is amúgy ott máskor. Aztán egy könyvkiadó úgy jelentet meg teológiai művet, hogy annak végén nekem nem tetsző politikai kiadványait is hirdeti, következésképpen nem veszem meg, még akkor sem, ha maga a mű kifogástalan, mondván, olyan nincs, hogy egy fa jó és rossz gyümölcsöt együtt teremjen. Vagy a környékemen lévő egyetlen valódi pékség tulajdonosáról és két pénztárosnőjéről megtudom, hogy törvénytelen házasságban élnek, tehát akkor nem szabad tőlük mostantól vásárolnom, pláne, hogy állapotukat még tagadják is, hiszen akkor mi a biztosíték arra, hogy nem hazudnak másban, sőt mindenben, így akkor is, amikor azt mondják, kenyerük valóban természetes alapanyagokból készül?

Az imént ismertetett, a bűnnel együtt a bűnöst egyként elkárhoztatásra ítélő donatista tévtan kísértetiesen emlékezteti az emberi természet titkait kutatót ugyanakkor az azzal jegyben járó janzenista eretnekségre, amelynek lényege – olvassuk Blazovich Jákó bencés könyvében (Krisztus embere, 1942) – „röviden így foglalható össze: az emberi természet az eredeti bűn következtében annyira megromlik, hogy sem az igazságot megismerni, sem a jót szeretni, illetőleg gyakorolni, megvalósítani nem tudja. Ezt a végzetes veszteséget csak a Megváltás kegyelme pótolhatja. A kegyelmet az Isten a maga tetszése (egy janzenista író kifejezésében „szeszélye) szerint osztogatja. Akinek megadja, az a „választottak” sorába kerül és üdvözül, aki megtagadja, az örökre elkárhozik. Ebből a gyakorlati következtetés, hogy a romlott természettől teljesen el kell fordulni s csak az isteni kegyelemre hagyatkozni.”

Nos, az 1989-ben elmaradt rendszerváltozás óta rendre megfigyelhető közéletünkben, hogy akadnak, rendszerint önmagukat abszolúte konzervatívokként, keresztényekként beállítók, akik amolyan vesekutatókként vájkálnak lelki-szellemi életünk tökéletesedésért egykor küzdött vagy ma is küzdő személyek magánéletében, felvetve a kérdést, vajon tényleg a rajtuk lévő akár tényleges, akár állítólagos szeplőfoltok zavarják-e őket purifikátori buzgalmukban, vagy inkább az, hogy az általuk megbélyegzettek többet tettek nemzetünkért náluknál, nem lehet, hogy minden vargabetűjük ellenére éppen a Reményik-verssorból megidézett „igazabbá levés” határozta meg mégis őket?

Mert itt van Kiszely István, az antropológia úgyszólván egyetlen közelmúltbeli magyar tudósa esete, tipikusan donatista és janzenista megítélése, nem ritkán éppen olyanok részéről, akik pedig egykor támogatták törekvéseiben. Amikor állítólagos ügynökmúltjáról hirtelen hírek röppentek fel, kétféleképpen reagáltak reájuk: egyesek hisztérikusan mindennek elmondták, mások viszont a régi római bölcsességgel élve, miszerint „qui bene distinguit, bene docet”, vagyis „aki jól meg tud különböztetni dolgokat egymástól, azt tud jól tanítani”, továbbra is megbecsülték benne a megbecsülendőt. A szakmailag érdemben soha senki által kétségbe nem vont tudását.

Persze a mások szemében a szálkát, de a magukéban a gerendát sem észrevevők kórusa túlharsogta azokét, akik különbséget tesznek a dolgok természetéből következően az alanyi és tárgyi alkalmasság között, akik biblikus alapon tudják, hogy van megbocsátás is, gondolva arra, hogy maga Krisztus sem bízta makulátlanra Egyháza vezetését, akik tehát a jellemzett donatista eretnekséggel szemben tudják, hogy az erkölcsi alkalmatlanság még korántsem feltétlenül jelent szellemi alkalmatlanságot.

Végül azoknak pedig, akik kisebbrendűségi komplexusaik kompenzálásaként onanizálás gyanánt ügynököznek, innen üzenjük: alighanem jobban tennék, ha csak tizedannyit tennének le a nemzet asztalára, mint az általuk ügynökökként megbélyegzettek!

Elvégre a világ nemcsak szentekből és ördögökből áll, így nem lehetetlen, hogy amint Newton mondta, két dolgon fogunk leginkább csodálkozni, amikor a mennyországba jutunk: sokakat hiába keresünk majd, akikről azt gondoltuk volna, mindenképpen ott fogjuk találni őket, másodszor több olyan embert fogunk az üdvözültek között megpillantani, akikről nem hittük volna, hogy odakerülnek. Úgyhogy csínján bánjunk mások ügynöközésével!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info