Tizenhat éve, 1998. február 17-én tért a mennyei vadászmezőkre Wass Albert. Prófétának bizonyult azzal, hogy egyrészt elmondta a nagyvilágnak, kiváltképpen a minket alig vagy egyenesen félreismerő nyugati és amerikai közvéleménynek, milyen rontás támadt nem utolsósorban általuk kontinensünkön Trianonban. Másrészt, hogy felrázni igyekezett önmagukat cselekvésképtelenségre kárhoztató honfitársainkat.
Arra intette őket, ne örökösen egymás mindújabb üzeneteire várjanak, amikor üt a cselekvés órája. Hiszen a Kossuth-nóta közismert sorára – „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni” – „ötszáz magyarból egy megy el az első üzenetre, a többi vár, ha még egyszer azt üzeni”.
1967-ben így vallott erről San Francisco-i magyar közönségének: Amikor Erdély összeomlott, sokadmagammal, akik erdélyiek voltunk, bevonultam Veress Lajos altábornagy irodájába, és tisztelettel kértük, szereljen le minket, hogy mehessünk haza, bármi is történjen Erdéllyel, mert ott a helyünk. 38-an jelentkeztünk tisztekként e kéréssel. Az altábornagy könnyes szemekkel szorított kezet 37-tel, és hazaengedte őket azzal, hogy éljetek, ahogy tudtok, és holtatokban is maradjatok meg jó székelyeknek. Nekem azonban nem nyújtott kezet, hanem azt mondta: „Téged nem engedlek el, neked ki kell menni a Nyugatra, szembe kell fordulnod azzal a viharral, amely bennünket elsodort, és meg kell mondd a Nyugat népeinek, hogy mi történt velünk.”
Így Ő nem menekült senki és semmi elől, csak hű maradt honvédesküjéhez, szellemi honvédőként harcolva a nemzetünkről világszerte terjesztett hagyományos hazugságok ellen, mindig emlékeztetve hallgatóit és olvasóit, hogy mindezen túl mennyire fel kell ráznia a maradék erejüket többnyire személyeskedő pártvillongásokban felőrlő, ezáltal önmagukban cselekvésképtelenné vált honfitársainkat, arra intve őket, ne örökösen egymás mindújabb üzeneteire várjanak, amikor üt a cselekvés órája, megállapítva, az egyéni és közösségi mivoltunkra leselkedő legnagyobb átok, hogy ötszáz magyarból csak egy megy el az első üzenetre, a többi örökösen vár a Kossuth-nótából oly ismert „ha még egyszer”-re:
„Mi egy Kossuth-nótás nemzet vagyunk, nekem személy szerint is a legnagyobb ellenségem a Kossuth-nóta. Mit is mond a szöveg? „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje.” Itt a szabadságról van szó, Kossuth Lajos harcol a magyar szabadságért. Azt üzente haza, hogy elfogyott a regimentje. Mi a felelet a magyar nép részéről? „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni.” Sajnos a magyar százalék ötszáz az egyhez. Ötszáz magyarból egy megy el az első üzenetre, a többi vár, ha még egyszer azt üzeni. Sajnos a magyar történelemben Mohács óta „még egyszer”-ek nem voltak, nem volt több lehetőség az üzenetre. A szabadság, a haza elveszett újra és újra, mert vártunk további üzenetre.”
Igen, Wass Albert azon nagyon is kevés számkivetett igazlátók közé tartozott, akik nem vártak mindig újabb és újabb üzenetekre, akiknek elegük volt már a szalmalángszerű, mindég tragikus cselekvésmegtorpanáshoz vezető lelkesedésből, akik ezért minduntalan szerették volna Ady Endre keserű sorát, miszerint „nekünk Mohács kell”, egyszer s mindenkorra befejezett múltbeli tanulságnak tekinteni. Aligha rajtuk múlott persze, hogy szilágysági sorstársuk költeményének oly sokszor megidézett strófáját alighanem csak az alábbi átalakítással érezhették magukénak: Dunának, Oltnak egy a hangja, / Morajos, halk, halotti hang. / Árpád hazájában jaj annak, / Aki magyar és nem bitang.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
