Ez a kérdés ma, amikor egyfelől úgyszólván naponta ostromolnak a címbeli vallás erőltetői mindnyájunkat, amiért szerintük bűnösök vagyunk a ‘holocaust’-ban, másfelől viszont elismerik freudi elszólásként, hogy óriási a támogatottságuk itthon és külföldön, azaz reneszánszukat élik. Amelynek jegyében nem éppúgy reánk akarják erőltetni mindnyájunkra lassan már csupán csak fejpénzre épülő vallásukat, mint egykor a szovjet kolosszus a maga történelme kultikus tiszteletét annak emléknapjai megünnepeltetésével? Lehet, hogy eközben csak eggyel nem számolnak, magával az emberi természettel, ami pedig nem tűri annak erőltetését, ami nem megy?

Mert példának okáért szeresse valaki bármennyire is a dödöllét, ha minden áldott nap csak azt kap, idővel nem megunja, vagy netán nem megundorodik tőle? Mert valahogy ilyen kérdések jutnak az ember eszébe óhatatlanul, ha rákattint a Mazsihisz honlapjának 2014. február 14-i hírcikkére. Ebből arról értesülünk ugyanis, hogy bekérették az izraeli külügyminisztériumba a tel-avivi magyar nagykövetet, hogy közöljék vele: mélyen aggódnak ‘több antiszemita esemény és magyar politikusok súlyos kijelentései miatt’ a hazánkat amúgy saját bevallásuk szerint is felvásárolók, és komolyak a kétségeik, hogy ‘a magyar társadalom kész igaz és bátor módon szembenézni a múlttal’, hiszen ‘kísérlet zajlik Magyarország holokausztban játszott szerepének a relativizálására’.

Mindezt hallva aztán a magyar nagykövet persze elkezdte sorjázni, mi mindent megtett már eddig is kormányunk az érintettek jó közérzete biztosításáért, mennyire élen jár ‘az antiszemitizmus és a gyűlöletbeszéd elleni küzdelemben’, majd végül arra kérte az izraeli felet, hogy ‘Magyarországot ebben partnerüknek és ne ellenfelüknek tekintsék’.

Mert kérdés-e, hogy annak tekintik, akárhogyan is doromboljunk nekik? Vagy nem éppen itt van a kutya elásva? Megannyi kérdés, ami méltán juttathat eszünkbe egy régi történetet. Egy boltos a napi zárás után idővel rendszeresen elverte pénztárosát, mondván, megkárosítja őt, noha soha egy fillér sem hiányzott a kasszából. Amiért az aztán gondolt egyet: ha már oktalanul úgyis elveri, legalább mostantól megérdemelten kapja meg büntetését és így megtette, amiért eddig az ütéseket kapta.

Ennyit arról, mennyit is ér hát a nekik való szüntelen dorombolás? Mert lassan már csupán csak fejpénzre épülő vallásuk erőltetésével váltanak-e ki előbb-utóbb mást, mint unalmat, sőt méla undort, ahogy egykor az április negyedikékkel, május elsejékkel, november hetedikékkel, amikor is legfeljebb csak annak örült jóformán mindenki, hogy akkor munkaszüneti nap volt? De ha mindjárt nem is méla undort, unalmat?

Ami pedig Pozsonyi Ádám kortörténeti regényét (Keskeny Károly élete és kora, 2012) juttathatja eszünkbe. A címadó főszereplő álmában egy holocaust-megemlékezésen vett részt, s miután ott meglátta az óriásplakátok feliratait – Te is bűnös vagy!, Vezekeltél ma már?, Nem engedjük, hogy feledésbe merüljön! -, sikoltva felébredt és ezeket mondta barátainak:

‘Megtöröltem verejtékben úszó homlokom, s az volt az első gondolatom, hogy természetesen egyetértek én ezzel az egésszel – majd biztos merek nem egyetérteni – húzta el a száját gúnyosan -, de elnézést uraim: Unni azért szabad?‘

Ezt kérdezzük mi is, különös tekintettel Heisler Andrásnak a Mazsihisz képviselőtestületi tagjainak elküldött (szervezetük holnapjára február 12-én felkerült) levelében olvasható freudi elszólása kapcsán, miszerint óriási a támogatottságuk itthon és külföldön. Ami ugye nem kérdés, miként az sem, elbírják-e akkor, hogy Keskeny Károly iménti kérdését mi is rendre feltegyük. Elvégre nemcsak a dödöllét lehet megunni ugyebár.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info