Amint a minap jeleztük, pálcát tört hazánk felett a világot uraló háttérhatalmi Goldman Sachs, aki szerint amennyiben egy újabb MNB-általi kamatemelés sem segít rajtunk, ismét jöhet az EU/IMF „mentőcsomag”ja. Hadüzenet ez a javából s egyben számunkra alkalom arra, hogy megvizsgáljuk, valaha miért is tartották annyira jogtalannak oly sokan magát a kamatszedést, sőt majd mindannyian az uzsorakamat-gazdálkodást.
Leszámítva persze az utóbbiakban érintetteket, a mindenkori Goldmann Sachs-okat.
Amúgy különösebb Panama-tanulmányok nélkül is megválaszolható az iménti kérdés. Elég ehhez csak egy kissé belelapoznunk az európai történelem fejezeteibe. Mert mi is a kamat, eredendő nevén az usura? A korántsem csak teológiai-filozófiai, hanem köz- és humán műveltségünk megalapozásához máig nélkülözhetetlen Bangha Béla-féle Katolikus Lexikon szócikke meghatározása szerint „a pénztőke használatáért fizetett (többnyire pénzbeli) szolgáltatás”.
Már az ókorban kialakult viszont az a felfogás, hogy a kölcsönnek ingyenesnek kell lennie, hiszen a tőke fölötti nyert pénztöbblet rendszerint meg nem érdemelt hasznot nyújtott a kölcsönzőnek. A kezdetbeli ingyenes pénzkölcsönzést azonban hamarosan felváltotta a kamatszedés a babilóniaiaknál, asszíroknál és zsidóknál, bár ez utóbbiaknál – olvassuk az iménti szócikkben – csak a kamatszedő idegenekkel szemben volt megengedve (5 Móz 23, 19), egymás között nem.
Ha az ókor klasszikus gondolkodóit olvassuk, azt találjuk, hogy szinte mindegyikük egyértelműen elítélte magát a kamatot, így mindenekelőtt Platón, Cato, Seneca. Sőt Arisztotelész még tovább ment. Szerinte a pénz mindig csak eszköz, mégpedig csereeszköz, amely gyümölcsöt nem terem, ezért eleve erkölcstelen pénzkölcsönzésért kamatot szedni bárkitől is. Az ókeresztény írók Alexandriai Szent Kelemen és Tertullianus óta a Szentírásra hivatkozva (Zsolt 14, 5, Ez 18, 7, 2 Ezdr 5, 7, Lk 6, 34) szintúgy ostorozták a kamatszedést.
Közülük egyesek különösen is azért kárhoztatták, mert benne az anyagilag megszorultak bűnös kihasználását látták, ilyetén a felebaráti szeret krisztusi parancsa elleni bűnt, mint Lactantius, Nagy Szent Vazul, Nüsszai Szent Gergely, Szent Ambrus, Szent Ágoston, Aranyszájú Szent János. A Niceai Zsinat (325) és Nagy Szent Leó pápa a pontifikátusa alatt (440-461) született dekretáléjában pedig kiközösítette azt a klerikust, aki kamatszedési ügyletekkel foglalkozott.
A középkorban Aquinói Szent Tamása pénzkölcsönzés gazdasági felhasználásával elérendő nyereség bizonytalan, szerződésileg ki nem köthető mivoltát hangsúlyozta, tekintettel a már akkor is – elsősorban zsidó kereskedők által – elburjánzott óriási kamatlábak miatt. Mert például megtörtént – amint Miskolczy István történész művében (A középkori kereskedelem története, 1926) olvassuk –, hogy Mainz város tanácsa 1000 forintot vett fel négy zsidótól s 52 % kamatot fizetett, de másutt megesett 1224-ben olyan is, hogy 174 %-ot szedtek a kölcsönzött összegre, így nem csodálható, ha Rigord francia krónikás a XII. század végén arról panaszkodott, hogy majdnem a fél Párizs zsidó uzsorásoké lett.
Nos, mindezekre tekintettel Aquinói Szent Tamás Brabantia hercegnőjének „a zsidók kormányzásáról” írt levelében (De regimine Judaeorum ad ducissam Brabantiae) kifejtette, hogy vissza lehet követelni a zsidóktól az uzsorával szerzett értékeket, továbbá célszerű őket pénzbüntetéssel sújtani, nehogy az elkövetett bűneikből haszonra tegyenek szert: ezt megakadályozandó, nagyobb büntetéssel büntetendők, mint mások, ugyanakkor a büntetés címén tőlük elvett pénz nem tartható meg, hanem a jogos tulajdonos(ok)nak visszatérítendő, vagy ha ez már nem lehetséges, közcélra fordítandó.
A kamattilalom olyan általános volt még az újkor kezdetén is, hogy jogosultságukat – legalábbis kezdetben – még maguk a reformátorok is elismerték (Kálvint kivéve), viszont a kapitalista gazdaság térhódításával a korábbi tilalom bástyáin már egyre többen ütöttek réseket. Az idézett lexikonbeli szócikkből ugyanis kiderül, hogy XIV. Benedek pápa (1740-1758) ugyan szintén elvetette a merő pénzkölcsönzésért történő kamatszedést (lucrum ratione ipsius mutui), de „elismert bizonyos jogcímeket, melyek jogossá tehetik a kölcsönzésből eredő nyereséget”. Az ő határozatai, a moralisták és az 1918-as új Egyházi Törvénykönyv, a skolasztikusokra hivatkozva, elismerik, hogy vannak körülmények, melyek meglétekor lehet kamatot szednie a pénzkölcsönzőnek. Ezek pedig – olvassuk Evetovics Kunó cisztercita könyvében (Katolikus erkölcstan, 1940) – a következők:
1. a tőke átadásával, elvonásával elmaradó haszon (lucrum cessans), s a tőke átadásából felmerülő hátrány, kár (damnum emergens), például el kellett hagyni valamely üzletet, vagy a pénz hiányában csak kisebb hasznú üzlet volt lebonyolítható,
2. a különleges veszély, mely a kölcsönadott dolog fennmaradását a kölcsönvevőnél veszélyezteti (periculum sortis), s amely miatt a kölcsön csak nehezen, vagy éppen csak kiadások révén szerezhető vissza;
3. a visszaadás halasztásának veszélye; erre az esetre bizonyos szolgáltatásokat lehet kikötni (poena conventionalis).
A tudós cisztercita tényként állapítja meg, hogy „aki a pénznek birtokában van, hasznot húzhat belőle”, csak persze nem uzsorát, ami „igazságtalan kamatszedés”. )Amint megjegyezte, a törvény által megengedett legmagasabb kamatláb 8 %.) Vagyis szerinte egyértelműen különbséget kell tennünk a tisztességes kamat és az eleve tisztességtelen uzsora között.
Talán hangsúlyoznunk sem kell, hogy az újkori államok gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi életében viszont nem a tisztességes kamatgazdálkodás, hanem az uzsorakamat-gazdálkodás kezdett egyre nagyobb tért hódítani. Úgy tűnik, az állami kamatláb általánosan 5 %-ra mérséklését sikerült a pénzügyi oligarchiáknak machinációikkal sikeresen kijátszaniuk a maguk javára mások megkárosításával – amit jó ideje ugyebár a hazai devizahitelesek a saját bőrükön érezhetnek. Igencsak messze vezetne tehát, ha ennek csak a legégbekiáltóbb eseteit sorjáznánk. E nélkül is tény mindenesetre, hogy az uzsorakamat szedésének tilalma mindenekelőtt erkölcsi s csak azután gazdasági alapkövetelmény.
Tekintettel azonban arra, hogy a mégoly alacsony kamat könnyen kijátszható, s válik belőle uzsora, a kamatkérdés egyik legjobb hazai ismerője, Ibrányi Ferenc nem véletlenül fogalmazott úgy (A kamatkérdés erkölcstudományi problematikája, V. rész. Theologia, 1937/4. szám), hogy „az erkölcstudomány változhatatlan, örök érvényű igazsága, hogy elhasználásra való tárgyat ideiglenes használatra csak a kölcsönadás (mutuum) ingyenes szerződésének keretében lehet átengedni, tehát a pénzkölcsön után kamatot kikötni, vagy elfogadni erkölcsileg tilos. A kamattilalom erkölcstudományi igazolásának egyedüli alapja az, hogy a pénz csereeszköz, és mint ilyen, elhasználásra való tárgy”.
Éppen ezért szintén nem véletlen, hogy a keresztény társadalmi tanításon szocializálódott nemzedékek valaha ösztönösen idegenkedtek a pénzkölcsönzéstől, ami egyenesen következett az emberi nemnek a saját maga által elvégzett munkája általi öröméből, amely aligha szorul kölcsönvett javakra, pláne pénzbeliekre. Nyilván ezért, hogy huszadik századi ifjúságnevelő papjaink gyakorta óvtak a pusztán „baráti” pénzkölcsönzésektől is, mint például könyvében (Nos Rector. A magyar főiskolai hallgatók könyve, 1943) a felnőtté váló ifjakat Koszterszitz József:
„Kölcsönadásból és kérésből mindig nagy összeveszések és elhidegülések lesznek. Ha van jó barátod, akit becsülsz, soha pénzügyleted ne legyen vele! Ha van nyűgös, tapadó ismerősöd, akitől szabadulni szeretnél, adj kölcsön neki becsületszóra tíz pengőt. A pénzedet ugyan nem fogja visszahozni, de ezután kerülni fog. Az egymásnak tartozás, adósságra figyelmeztetés, pénz követelése, sürgetése olyan messze dob szét egymástól két embert, mintha két idegen csillagon utaznának a világűrben.
Ha a pumpolónak azt feleled: Sajnálom, nincsen pénzem! – ezzel nem követtél el hazugságot, mert restrictio mentalissal az igazat mondtad: „A te számodra nincsen pénzem! – S ha becsületbeli adósságokról tesz bizalmas vallomást, és kijelenti, hogy öngyilkos lesz, ha nem segítesz rajta, meg ne hatódj és meg ne puhulj! Ezt a mesét elmondta már előtted pár másik fiúnak, utánad elmondja még néhány másiknak mindaddig, míg valami gimpli be nem ugrik neki, de öngyilkos az effajta ember nem lesz!”
Ilyetén körüljárni igyekezve a kamat és az uzsora problémáját, annyi mindenesetre konklúzióként ma is bizonyos, amit a Katolikus Lexikonban az idézett szócikk szerzője, Biró Bertalan nyolcvanhárom éve megfogalmazott: „Minden józan szociálpolitikának arra kell törekednie, hogy a kamatszedést és vele együtt a munka nélkül szerzett jövedelmet úgy korlátozza, ahogy az igazságos jövedelemelosztás elve megköveteli.” Erről azonban úgy tűnik, hallani sem akar a hazánk fölött (is) pálcát törő Goldman Sachs. Most már csak az a kérdés, hogy mi miként vagyunk mindezzel?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
