Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij (1866-1941) valaha a legkedveltebb orosz írók
egyike volt, aki Alekszandr Szolzsenyicin „Gulág szigetcsoport”-ját megelőzve leplezte le a kommunizmust. 1946-ban nálunk indexre tett emlékirata, „A pokol tornácában” minden sora vádirat ugyanis, melyekben ráadásul elítélte a Nyugatot is, amiért minden ellenkező látszat ellenére barátjának tekintette a népbiztosok birodalmát, amelynek urait így jellemezte: „A bolsevisták az ördög fiai, hazugok és gyilkosok kezdettől fogva. Hazudnak és gyilkolnak, gyilkolnak és hazudnak. Gyilkossággal leplezik a hazugságot és hazugsággal a gyilkosságot. Minél többet hazudnak, annál többet gyilkolnak. Éhséggel győzték le Oroszországot, éhséggel fogják legyőzni az egész világot is. A legirgalmasabb szívű asszonyoknak is meg kellett főzniük gyermekeiket, hogy legyen mit enniük.”

Valaha a legkedveltebb orosz írók egyike volt, regényei magyarul is megjelentek (Julianus Apostata, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Első Sándor, Téli szivárvány, Vele vagy ellene?, A hattyúölő, Az istenek születése, Tutankhamon Kréta szigetén, Kelet titkai, Napóleon élete, Napóleon, az ember, Az ismeretlen Jézus, A Messiás), melyek a „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek” négy jegyzékére ugyan nem kerültek fel, de A pokol tornácában címmel 1926-ban nálunk is megjelent emlékirata viszont (a negyedikre) igen, így nem sok példány maradt belőle (például e sorok írója fővárosunkban az elmúlt negyedszázad alatt antikváriumokban mindössze háromszor találkozott vele).

E könyve miatt 1920-ban hazáját elhagyni kényszerült, ezért haláláig lengyel, német, francia földön élt. Alekszandr Szolzsenyicin bármelyik művét jóval megelőzte, ugyanis azoknál mezítelenebbre vetkőztette a kommunizmust. „A pokol tornácában” minden sora vádirat ugyanis: elítélte bennük a Nyugatot, amiért minden ellenkező látszat ellenére barátjának tekintette a népbiztosok birodalmát, amellyel pedig minden kompromisszum halálra ítéltetett:

„Ameddig a bolsevizmus él, a szabadság halott. Az az állításom, hogy a bolsevisták az ördög fiai, rettentően igaz. De mindnyájan az ördög fiai a bolsevisták? Nincsenek-e közöttük becsületes, jó, sőt „szent” emberek is? Ez a megalkuvó örökös kérdése. Becsületes és jó bolsevisták nincsenek: csak látszólag becsületesek és látszólag jók vannak. De ezek még rosszabbak, mint azok, akik egyszerűen gazemberek – annál rosszabbak, minél jobbak.”

A kommunizmust eredendően nemcsak értelembeli, hanem érzelembeli, lelki elferdülésnek („moral insanity”) tekintette:

„A bolsevisták közt szerencsére csak igen kevesek vannak „becsületes” és „szent” emberek. De ezek a legrettenetesebbek. A bolsevisták az ördög fiai, hazugok és gyilkosok kezdettől fogva. Hazudnak és gyilkolnak, gyilkolnak és hazudnak. Gyilkossággal leplezik a hazugságot és hazugsággal a gyilkosságot. Minél többet hazudnak, annál többet gyilkolnak. Éhséggel győzték le Oroszországot, éhséggel fogják legyőzni az egész világot is. A legirgalmasabb szívű asszonyoknak is meg kellett főzniük gyermekeiket, hogy legyen mit enniük.”

Könyvében közölt, 1919 februárjáig vezetett naplójából kiderül, hogy ugyanúgy fejezte le a zsidó-kommunista forradalmárokból verbuválódott hatalmi elit a történelmi Oroszországot, élén II. Miklós cárral, mint hazánkat, képviselői közül elsőként gróf Tisza István miniszterelnököt.

Végül 1919 és 1920 közötti feljegyzései megadják a kegyelemdöfést a kommunizmust eredendően mindmáig jónak tartóknak:

„Moszkvában egy új halálbüntetést találtak ki: egy tetvekkel teli zsákba dugják az embert s a tetvek megeszik. Ilyen zsákba dugta Gorkij Oroszország lelkét. S Európa azon a kérdésen füstölög, vajon lehetséges-e, hogy ez a tetű-zsák jogállammá fejlődjék?”

Ha műve bírálható, legfeljebb azért, amiért a zsidó gazdasági-politikai elit kommunizmusban betöltött vezető szerepe elkerülte figyelmét. E téren nálánál mindenesetre mélyebbre látott kortársai közül Csekey István könyvében (Északi írások, 1928):

„A zsidó tanult a történelemből. Miért Oroszországot forradalmasította mindenekelőtt? Mert tudta, hogy az orosznál jámborabb, passzívabb tuloknép alig létezik. Megtanulta, hogy az orosz (majdnem akárcsak a magyar!) képtelen egyedül az uralkodásra: mindig kell, hogy valaki átokként a nyakán üljön. Hisz az orosz cári udvarokban sohasem vérbeli oroszok vitték a kormányzatot, hanem mindig idegenek. Uralkodtak az oroszon normannok, svédek, tatárok, balti németek, most jöttek a zsidók. De úgy látszik, ezek azt is megtanulták, hogy valamennyi idegen uralomnak egy lett a sorsa. Az orosz jegesmedve végre is rázott egyet magán és lerázta az élősdieket.”

Álma a „cárizmus rabszolgai Oroszországá”-val és az „orosz csőcselék bolsevista
Oroszországá”-val szemben a „szabad orosz nép Oroszországa” volt. Amit mellesleg ma a politikailag ugyebár inkorrektnek kikiáltott Vladimir Putyin képvisel leginkább, tudtára adva a világnak, hogy Oroszországban oroszok élnek többségben, és ha bármely kisebbség ott érvényesülni akar, bizony beszélnie kell anyanyelvén, és igenis tiszteletben kell tartania az ottani törvényeket. Csak az a kérdés, nálunk miért nem így van, miért, hogy a múltjukat mindmáig elfeledő hazai hatalomgyakorlók hallani sem akarnak eleikről, akik olyan állapotokat teremtettek, melyek közepette „a legirgalmasabb szívű asszonyoknak is meg kellett főzniük gyermekeiket, hogy legyen mit enniük”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info