Amint jeleztük, a Magyarországi Református Egyház Dunamelléki Egyházkerületének püspöke, Bogárdi Szabó István fegyelmi eljárást kezdeményezett a Horthy-szoborállítás miatt Hegedűs Loránt ellen, hivatalvesztés büntetésének kiszabását kérve a bíróságtól. Aki, akárcsak a korábban vele szemben eljáró Bölcskei Gusztáv, azon protestáns vezetők egyike, akit nem zavar a világhatalmi körök hazai terjeszkedése, csak az ellenük való fellépés. Méltó utódja Balthazár Dezső (1871-1936) néhai debreceni református főpásztornak, aki volt már életében Habsburg-, román király- és Horthy-párti, de legfőképpen persze „Izrael igaz és hű barát”-ja.

De kezdjük az elején! Amikor Balthazár 1913-ban megbetegedett, a budapesti Rombach utcai zsinagógában (amint az Egyenlőség 1913. december 28-i száma (amelyben gyakran maga is publikált) megírta) Adler Illés főrabbi könyörgő imát mondott felgyógyulásáért, mint „Izrael igaz és hű barát”-jáért, s amikor erről értesült, levélben köszönte meg „csodatevő jóság”-át, mondván, „mindnyájunk közös atyja, Istene meghallgatta Önnek és népének könyörgését, amit a szent irattekercseket tartalmaz frigyszekrény kinyitása alkalmából szent héber nyelven érettem, lélekben és érzésben testvérükért Őhozzá bocsátottak”.

Ezzel azonban korántsem ért véget frigye a nevezettekkel. A Múlt és Jövő című folyóiratuk 1919. januári számában a szentpétervári gettót esztétikus környezetként beállító Patai Józsefnek írt levelében megköszönte a „magas színvonalon álló”, családja körében buzgón olvasott orgánumot, amely a „történelmi, erkölcsi és esztétikai szépnek zászlajá”-t viszi előre.

Mindeközben pedig 1918. október 23-án a debreceni Református Nagytemplomban „hódoló hűség”-gel köszöntötte IV. Károly apostoli királyt. A Lelkészegyesület 1918. október 26-i száma közölte szövegét, amelyben ezt olvassuk: „Hódoltatunk nem szolgai megalázkodás, hanem szabad emberek komoly meggyőződése szerinti meghajolás a királyság intézményének isteni származása előtt.”

Mindenesetre azért annyira nem vitte túlzásba a hódolatot, hiszen amikor 1919. április 20-án a kommunista direktórium hetven debreceni túsz egyikeként őt is kihallgatta, tudta, ezúttal kinek kell letennie a hűségesküt: „Tagadom, hogy a szociálkommunista kormány rendje, intézkedései ellen cselekedtem vagy izgattam volna. Mindig a szabad, demokratikus, szociális eszmék hirdetője voltam és az országos szocialista pártba léptem.”

E nyilatkozata után elengedték s május 25-én pedig Ferdinánd román király előtt hajtott fejet, amint a debreceni Fehér Újság 1920. május 16-i számából megtudjuk: „Mi sokat köszönhetünk Felségednek. Köszönhetjük a megtartást, az életet. Életünk és sírunk közé Felséged állott a védőangyal kétélű pallosával. Legyen áldott Felséged, legyen áldott királyi háza, országa, népe.”

Végül 1920. március 11-én, amikor is a Nemzeti Hadsereg bevonult Debrecenbe, a Városháza Dísztermében köszöntötte Horthy Miklóst (szövegét a Fehér Újság előbbi száma idézi), aki kormányzóként „első volt, aki az országos zűrzavar felett világosság, erő és rend jegyeivel megjelent s a haldokló nemzetbe feltámadást lehelt”.

Igen, mindez egy személytől való, s amint az őket (L. N. szignóval) művében (A sokoldalú Balthazár, 1927) egybegyűjtő Pezzenhoffer Antal katolikus hitoktató atya hozzátette, „több jellemző adat áll még rendelkezésünkre, ismerjük szereplését a zsinagógákban és életének azt a momentumát, mikor 1927 nyarán a zeleméri kastélyban szivárványhidat akart építeni Pannonhalma és Basahalma között. Pár hét múlva az alkalmi hídépítő első osztályon robogott Budapest felé, hogy ott, mint másodosztályú polgár vallomást tegyen a jezsuiták iránti ellenszenvéről”.

Idézhetünk persze egyéb forrásokat is. Nyisztor Zoltán pápai prelátus „a legsötétebb gyűlölettől hajtott, durvaszájú” főpásztorként jellemezte memoárjában (Vallomás magamról és kortársamról, 1969), aki „sohasem merészkedett el Szatmár városáig még főpásztori látogatásra sem”, csak a vármegye „felső részé”-ig (Ami a Vallomásból kimaradt, 1971).

Marschalkó Lajos újságíró-szerkesztő pedig így emlékezett vissza személyére könyvében (Országhódítók, 1968):

„Dr. Balthazár Dezső püspök, korábban Tisza István házitanítója, egyben és egyidejűleg a hajdúsági szociáldemokrata párt 1. számú tagkönyvének birtokosa, 14 zsidó vállalat igazgatósági tagja és a debreceni Haladás szabadkőműves [páholy – Ifj. T. L.] választottja – palástját és bőrkötényét feledve – megrendülés nélkül kocsikázik keresztül a Boda nevezetű szörnyfalun birtokára. Hogy ott 400 protestáns magyar lélek él, hogy a csecsemőknek csak lebbencslevest tudnak adni az anyák, kiknek szűk emlőjéből elfogy a tej, hogy az egész faluban nincs egy óra, nincs kenyér, iskola, munka? Érdekli-e ez Krisztus szolgáját? A Hegedűs és Sándor zsidó cég kiutalja a tantiémeket [részesedéseket – Ifj. T. L.] a püspök úrnak, mivel oda vitte nyomtatásra a református tankönyveket.”

Végül írónkat, Kodolányi Jánost szólaltatjuk meg, aki önéletrajzi regényében (Süllyedő világ, 1940) is megerősítette az előbbi jellemzéseket:

„Állandóan folyik az élet-halálharc a katolikusok, meg az ördögök között. Az ördögök Baltazár debreceni református „szuperintendens” [a magyar protestáns egyházakban az
egyházkerületeket vezető, választott lelkész – Magyar Katolikus Lexikon] alakjait veszik föl, mert ez a Baltazár a legveszedelmesebb megrontója a hitnek és az országnak. Az ő kezében futnak össze a szálak. Ő dirigálja a szabadkőműveseket és a zsidókat. Egész sereg ördög várja intézkedéseit: a legkülönbözőbb „szuperintendensek”, rabbik, politikusok, írók és költők.”

Amint láthatjuk tehát, Balthazár Dezső méltó utódja Bogárdi Szabó István. És még ezek után mondja valaki, hogy hazánk antiszemita ország! Amelynek egykor magyarságvédelmükről elhíresült reformátusainál is világhatalmi köröknek megfelelők a vezetők! Legalábbis egyelőre…

Ifj. Tompó László – Hunhír.info