Heisler András Mazsihisz-elnök tegnap kijelentette: „A zsidóságnak kifinomult emlékezetkultúrája van, amelybe sok minden belefér, csak a hazugság nem, az, ha a történelmet meg akarják másítani.” Amit viszont a Mazsihisz ügyvezető igazgatója, Zoltai Gusztáv (Zucker Gerzson) azonnal meg is cáfolt azzal, hogy „a holocaust 1920-ban kezdődött”. A „numerus clausus”-szal ugyebár. Amit nem mellesleg zsidó ügyvédek már 1901-ben óhajtottak, tekintettel arra, hogy akkor hazánkban az ügyvédek 45,2 százaléka éppen a zsidóság soraiból került ki.

Igen, nem tévedés: a Mazsihisz honlapjára még aznap feltett kommüniké szerint tehát már kilencvennégy éve megkezdődött kiirtásukhoz vezető kirekesztésük. Legalábbis, hangsúlyozzuk, a Síp utcai „kifinomult emlékezetkultúrájúak” szerint. Merthogy a tények mást mutatnak. Ugyanis amint Haller István (1880-1964) vallás- és közoktatásügyi miniszter, a „numerus clausus” bevezetését szorgalmazó törvényjavaslat készítője és Nemzetgyűlés elé terjesztője rámutatott könyvében (Harc a numerus clausus körül, 1926), az korántsem az ellenforradalmi idők lázálmos, antiszemita hangulatában született meg, hanem már a hazai ügyvédek 1901. november 24-26. között megtartott budapesti országos gyűlésén, amelyen Fényes Samu, Pollák Illés, Neumann Ármin, Fried Vilmos, Valkányi Lajos, Füredi Mór, Zichermann Bernát a zsidó ügyvédek létszámának csökkentését szükségesnek, az „ügyvédi proletariátus továbbtenyésztése” ellen az egyetlen célravezető intézkedésnek tartották, tekintettel arra, hogy akkor hazánkban az ügyvédek 45,2 százaléka éppen a zsidóság soraiból került ki.

Szóval a holocaust 1920-ban kezdődött? Amikor azt zsidó ügyvédek már 1901-ben maguk óhajtották? S amikor a két világháború közötti hazai foglalkoztatottságukról szóló hivatalos statisztikák szerint a numerus clausus mintha rájuk nem is lett volna érvényes? Merthogy Kovács Alajos (1877-1963), a Központi Statisztikai Hivatal egykori elnöke – Gyurgyák János történész monográfiája (A zsidókérdés Magyarországon, 2001) megállapítása szerint adatainak gazdagsága és pontossága miatt máig megkerülhetetlen – tanulmányából (A csonkamagyarországi zsidóság a statisztika tükrében, 1938) fehéren-feketén az derül ki, hogy annak megjelenése (és egyben az első zsidótörvény életbe lépése) évében például a kereskedők 45 százaléka, a bányászati tisztviselők 47,6, az ipari tisztviselők 43,9, az önálló kereskedők 57,6, a kereskedelmi tisztviselők 48, míg a közlekedési segédszemélyzetnek csak 4,8, a napszámosok 3,9, a házi cselédek 1,4 százaléka volt zsidó.

Ám művében további beszélő számokkal is találkozunk. Így például – numerus clausus ide vagy oda – 1928-ban az ügyvédek 50,6, 1931-ben az ipari és kereskedelmi nagyvállalatok 51,3, az első zsidótörvény megszületésekor, 1938-ban pedig a magánorvosok 54,5 százaléka került ki soraikból. De számarányuk nem volt csekélyebb az ipari foglalkozásokban sem. Ekkor a sárvári cukorgyár tisztviselői 85,7, a fővárosi Filtex alkalmazottai 65,6, a Viktória Gőzmaloméi 75,3 százalékát adták.

Végül pedig, ami a bankvilágot illeti, itt a tisztviselők 60-70 százalékát nyújtották. S akkor ráadásként még hozzátesszük, hogy (az 1926. évi huszonkettedik törvénycikk értelmében) a felsőházi tagok között szerepelnie kellett két „életfogytiglan választott” rabbinak is, vagy hogy (az 1928. évi tizennegyedik törvénycikk alapján) egyetemeinken, főiskolánkon Horthy kormányzóságának nyolcadik évétől a felvételnél már nem számított a származás, csak a korábbi tanulmányi előmenetel.

Ennyit hát a Síp utcában valahogy a minap sem emlegetett tényekről. Pedig állítólag arrafelé kifejezetten a „kifinomult emlékezetkultúra” a jellemző…

Ifj. Tompó László – Hunhír.info