Valaha, különösen a két világháború között, szellemi életünk legjobbjait foglalkoztatta az égető kérdés: mi magyar mivoltunk lényege? Szekfű Gyula, a kor vezető történészeinek egyike 1939-ben „Mi a magyar?” címmel szerkesztett tanulmánykötetében közéletünk szellemi meghatározói keresték e kérdésre a választ. Különböző megközelítéseik ellenére valamennyien egyetértettek abban, hogy eleink mindig is szabadságszeretők, vitézek és körmönfont politizálók voltak, ezért ha bármikor bármilyen külső hatalmak fenyegették, magyar mivoltunk lényege változatlan marad. Ma, amikor a globális világ minden eddigi külső hatalomnál inkább fenyeget ennek feladására, lényegét mégsem törölheti el. Azt, hogy a magyar, legalábbis az igazi, azt kívánja továbbra is, hogy ne csüggedők, erősek legyünk a bajban, tekintsük egymást testvéreknek, s így hirdessük Zrínyivel, hogy „egy népnél sem vagyunk alábbvalók”, Széchenyivel, hogy „magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen”.

A kötet szerzői közül Hóman Bálint történész így határozta meg magyar mivoltunkat adó jellemünk alapvonásait:

„A honfoglaló magyarban nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, politizáló, idegenekkel szemben óvatos, körültekintő, sőt körmönfont, de alapjában nyíltszívű és egyenes, de sokszor állhatatlan, az élet küzdelmeiben bátor, munkabíró, tűrő, de jólétet, pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk.”

Szekfű Gyula szerint is a magyar szabadságszerető, vitéz és körmönfont politizáló, akiben az életért való harcban megedződve roppant erős a szolidaritás, a közösségi érzés, annak tudatosítása, hogy mindenkinek pontosan azon a helyen kell állnia, ahová leginkább való, olyan munkát kell végeznie, amire a legjobban alkalmas. Reális természetű, meggondolt, szófukar, mindamellett nehézkes. Férfias, akinél nemcsak a szónokiasság, hanem a hevesség és közösségi felbuzdulás is gyakori. Józan, egyéni és katonás, tud vakmerő, de ha kell, opponáló lenni. Nincs híján bizonyos keleti passzivitásnak, a kellemetlenre vagy erőszakosra passzív rezisztenciával felel. Van humora, szeret anekdotázni, táncolni, ugyanakkor álmodozni, a búskomorság szélére sodródni és sírva vigadni.

A kötetről a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1940. szeptember 20-i számában Magyar mivoltunk lényege címmel recenziót író Nyisztor Zoltán pápai prelátus szerint pontosan az iménti alaptulajdonságokat meghatározó lelkiség mégis legeredetibben talán virtusos mivoltunkban mutatkozott meg:

„A magyar nemzet jellemének alapvető és legfőbb vonása, hogy szabadságszerető és ezért férfias, katonás, vitéz és virtusos. Ez a vonás tartotta fenn a rokontalanság és társtalanság ezer esztendejében. Ezért nem morzsolódott fel a környező nagy népek nyomása alatt s ezért tudott ellenállni minden szabadságát vagy függetlenségét veszélyeztető kísérletnek. Mivel a mai helyzet s a világpolitikai irányok a kis nemzetek szabadságát és függetlenségét veszélyeztetik, a nemzeti jellem lelkiismeretvizsgálata elsősorban arra kötelez, hogy ezt a vonást még jobban elmélyítsük a magyar lélekben. Ezért helyes és elengedhetetlen létfeltétel, ha a magyart most újra katonanemzetté tesszük, s ha a cserkészifjútól a légvédelmi aggastyánokig az egész nemzetet a nemzetvédelem hősi feladatára előkészítjük. Ha már egyszer kirepült a kard Európa felé és véresen hordozzák síkságok és hegyek felett, a magyar sem dughatja hüvelyébe addig ezt a kardot, míg szabadsághervasztó erőszakos szelek járnak. S mivel látjuk, hogy az emberiséget sem civilizáció, sem kultúra, sem nemzetközi kongresszusok, sem népszövetségek a rablóvágyaktól nem őrzik meg, a békekorszakok rövid életű ajándékaiért sohasem adhatja oda a magyarság cserébe a kardját vagy katonai erejét.”

Ugyanakkor azonban azt sem hallgatja el, hogy jellemünk „nem kevésbé mély és alapvető vonása: az erősség és a kitartás. Nem annyira a jóban, mint a rosszban. Nem annyira a szerencsében, mint a szerencsétlenségben.” Vagyis a gróf Széchenyi István által annyiszor ostorozott szalmaláng lelkesedés, a hirtelen cselekvésmegtorpanás szintúgy jelen van bennünk, mindenesetre ezzel együtt is tény, hogy a történelme során átélt tragédiákat egyedülállóan erős lélekkel viselte el, sőt élte túl:

„A vihart, a szerencsétlenséget, a tragédiát csak erős lelkek viselik el! Én ezt külföldi megfigyeléseim alapján ázsiai vonásnak tartom, s azóta vallom büszkén, hogy mi minden vérkeveredés ellenére is ázsiaiak vagyunk. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy azt, amit a magyar ezer éven át itt a Kárpátok alatt kibírt, semmi más európai nép nem bírta volna ki. Mások régen összeomlottak volna annyi sorscsapásra, mint amennyi bennünket ért s talán nemcsak szabadságukat vesztették volna el, hanem nyomtalanul eltűntek volna a népek temetőjében.”

Ugyanakkor végül, de nem utolsósorban kénytelen volt arra is rámutatni, amiről a kötet szerzői valahogy megfeledkeztek nyilatkozni: a közmondásosan úri becsületen, elemi tisztességen alapuló kereskedelmet hajlamosak vagyunk lenézni. Ezért, hogy „amilyen erős Magyarországon az agrártársadalom vagy minden hibája mellett a középosztály, az iparostársadalom vagy a talán már túltermelésben lévő magasabb intelligencia is, olyan hitvány, hiányos, sőt szinte nem létező a kereskedő-osztály”, kivált, hogy a kereskedelmet régente egyedül és kizárólag marhakereskedő tőzsérek által képviselt rétegek is kihaltak már.

Igen, tény, tehetjük hozzá, hogy a nemzeti kereskedelem államéletünk mostohagyermekévé vált, mi több, a termékei előállításában oroszlánrészű parasztságnak az úri középosztály és az arisztokrácia többsége által való lenézése egyenesen szembefordulás volt magyar mivoltunk idézett ismertetőjegyeivel. A kötetben maga Szekfű Gyula is kénytelen elismerni, mekkora bűn az úri társadalom és a parasztréteg teljes elkülönülése, szinte teljes elszakadása egymástól, amint ez oly megrázóan kiderül a Fekete István forgatókönyve alapján 1942-ben készült Bánky Viktor-művészfilmből, a Dr. Kovács Istvánból: a nagy-, de különösen is a fővárosi úri középosztály képviselői gúnyos ajkbiggyesztve beszéltek a parasztokról, akikhez gyermekeiknek hozzáadását egyenesen szentségtörésnek tartották.

Amint láthattuk, a mindmáig roppant időszerű kötet szerzői különböző megközelítéseik ellenére valamennyien egyetértettek abban, hogy eleink mindig is szabadságszeretők, vitézek és körmönfont politizálók voltak, ezért ha bármikor bármilyen külső hatalmak fenyegették, magyar mivoltunk lényege változatlan maradt. Ma, amikor a globális világ minden eddigi külső hatalomnál inkább fenyeget ennek feladására, lényegét mégsem törölheti el. Azt, hogy a magyar, legalábbis az igazi, azt kívánja továbbra is, hogy ne csüggedők, erősek legyünk a bajban, tekintsük egymást testvéreknek, s így hirdessük Zrínyivel, hogy „egy népnél sem vagyunk alábbvalók”, Széchenyivel, hogy „magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info