Százharminchárom éve, 1881. január 5-én született Gulyás Pál irodalomtörténész-könyvész, aki évtizedeken keresztül tiltott művében feltárta, hogy 1919 százharminchárom napja alatt a kommunista könyvtárpolitika mennyire felmérhetetlen károkat okozott. A begyűjtött könyveket ‘lelkiismeretlen könnyelműséggel kezelték’, s nem hagytak kétséget arról, hogy nincs többé szükség a ‘proletárállam’-ban szellemi javakra a könyvtárakban sem. Így kerültek hazánk legrégibb – egykor tankönyveink zömét előállító – könyvkiadója, a Szent István Társulat kiadványai szemétre. Mindez persze ismert okokból máig nem tananyag. Lássuk tehát az ezzel kapcsolatos tényeket!
Gulyás Pál 1946-ban A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek II. számú jegyzékére felkerült, e témájában egyedülálló alaposságú, 1921-ben a Szent István Akadémia gondozásában megjelent könyvéből (Kommunista könyvtárpolitika) kiderül, hogy a százharminchárom nap könyvtárügyi politikáját ‘a szocialista és radikális elemek uralmát évek óta céltudatosan előkészítő budapesti [mindmáig Szabó Ervin nevét viselő! – Ifj. T. L.] Városi Könyvtár vezető emberei’ irányították, akiket a rendőrség ‘állam- és társadalomellenes üzelmeik’ miatt korábban állandó megfigyelés alatt tartott, sőt 1918 nyarán fel is jelentette őket. A százharminchárom nap folyamán közintézményeink, mindenekelőtt az egyetemek és a Magyar Tudományos Akadémia anyagának egybeolvasztásával könyvtárfalansztert akartak létrehozni, országos ‘tudományos’ könyvtárközpontot és Kommunista Proletármúzeumot a ‘burzsoá’, ‘klerikális’ irodalom közkönyvtárainkban való zárolásával. Rendeletet adtak ki továbbá a ‘városokban és községekben lévő elhagyott vagy veszélyeztetett társulati és magánkönyvtárak lefoglalásáról’, amelynek értelmében a könyvtárügyi politikai megbízottak nem kímélték a legényegyletek, az iparos körök, sőt a szerzetesek könyvtárait sem, mondván, ‘mindenki a köz számára dolgozik, hadd gyűjtsék minékünk továbbra is nyugodtan könyvtáraikat’.
Nyilvántartása szerint tizennégy magánkönyvtárból (Hunyadi gróf, néhai Vida Lajos, gróf Zelénski Róbert, Bethlen gróf, gróf Zichy János, Weixelgärtner, báró Ullmann Adolf, Weinckheim gróf, Wellisch Antalné, a budapesti Bálvány és Hajó utcai Országos Lakásbiztosság, gróf Széchenyi Béla, Cziráky Lujza grófnő, Szemere Miklós) 24 076, huszonnyolc egyesületi könyvtárból (Park Klub, Lipótvárosi Kaszinó, Tiszti Kaszinó, Turán, Országos Kaszinó, Józsefvárosi Kör, Lipótvárosi Társaskör, Ügyvédi Kör, Kereskedő Ifjak, Terézvárosi Kaszinó, Katolikus Kör, Központi Demokrata Kör, Erzsébetvárosi Kör, Országos Iparegyesület, Vegyiparosok Országos Szövetsége, Regnum Marianum, Katolikus Tisztviselőnők Otthona, Országos Katolikus Szövetség, Országos Katolikus Legényegylet, Józsefvárosi Munkásotthon, Krisztinavárosi Kaszinó, Budapesti I. kerületi Közjótékonysági Egyesület, Budapesti Áru- és Értéktőzsde, Óbudai Demokrata Kör, Katolikus Népszövetség, Pesti Lloyd Társulat, Magyar Zsidó Múzeum, Sebesültek Könyvtára) 80 277, öt egyházi könyvtárból (Sacré Coeur Könyvtár, Ciszterciták Tanári Könyvtára, Budapesti Jezsuita Rendház Könyvtára, Anna Kollégium, Norbertinum) 14 515, az állami gyűjtemények közül a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Főfelügyelősége könyvkészletéből 24 356, tehát összesen 143 224 kötetet foglaltak le.
Mindezzel azonban távolról sem ért véget a könyvtárak rekvirálása, ugyanis ‘ha az elkommunizált könyvtárak könyvkészletének végső darabszámát nem ismerjük is egészen pontosan, annyit ez adatok alapján is következtethetünk, hogy a könyvek ellen intézett ezen rabló hadjárat eredménye távolról sem elégíthette ki a könyvtárügyi politikai megbízottak felcsigázott várakozását’, mivel ‘volt még egy másik forrásuk is, amelyről úgy vélték, hogy bővebben fogja ontani az ő szempontjukból ‘értékes’ könyvanyagot’: a kiadók, könyvkereskedők és antikváriusok ‘rejtett készletei’, melyeket ‘a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. május 5-én 25. K. N. szám alatt kibocsátott rendelete nyitott meg előttük s amelyektől valóságos csodákat vártak’, ám ‘a csalódás itt sem maradt el, jóllehet e rendelet alapján követték el egyik leghallatlanabb merényletüket a szabad kereskedelem és a magántulajdon elve ellen’: 115 könyvkiadótól 1 120 197 kötetet rendeltek meg, ezzel akadályozva készletük szabad forgalmazását.
A begyűjtött könyveket ‘lelkiismeretlen könnyelműséggel kezelték’, így például az orvostanhallgatók képzését szolgáló szakkönyveket ‘nem a legkiválóbb orvostanárok útmutatása nyomán, hanem egy egyetemi hallgató kijelölésére szerezték be’, és ‘csakis uralmuk rövidségén s a dologi előfeltételek hiányán múlott, hogy nagyobb zavarokat nem okoztak a könyvtárak belső életében. Egyik legfőbb princípiumuk az egyedül üdvözítő egyformaság elve volt. A Városi Könyvtárban kialakult gyakorlatot, az egyetlent, amelyet igazán ismertek, s amelyre a tudatlanok nyugodt merészségével esküdtek, akarták ráerőszakolni Magyarország összes közkönyvtáraira, így az összes könyvtárakban kötelezővé tétetett volna a tizedes rendszer szakbeosztása, mely szülőföldjén, Amerikában sem tudott végleges diadalra jutni [nálunk még ma is használják! – Ifj. T. L.], s amelyet Európában, amikor a brüsszeli Nemzetközi Bibliográfiai Intézet megteremtői ide átplántálták, a legkiválóbb francia, német és olasz könyvtári szakemberek ritka egyértelműséggel és a legkülönbözőbb szempontok és okok alapján, mint a mi viszonyainknak és a tudományosságnak meg nem felelőt, elutasítottak.’
De amint Gulyás művéből megtudjuk, a kommunista könyvtárpolitika azonban nem érte be csupán a magán- és egyesületi könyvtárak rekvirálásával és az így begyűjtött anyag átfésülésével. Az általa létrehozandó új könyvtárak számára olyan könyvtárosok képzését rendelte el egy tanfolyam keretében, akik majdani munkájuk által is ‘leszámolnak a múlttal’. Az ilyetén 1919. május 12-én 184 hallgatóval megnyílt, vizsgakötelezettség nélkül tartott elméleti kurzusra ugyan meghívták például az író Szabó Dezsőt ‘külföldi irodalomról szóló előadások’ tartására (de mivel ezekről ‘időközben lemondott’, helyette azokat Babits Mihály tartotta meg) és a történész Hóman Bálintot (akit ‘eredetileg egy egész előadássorozatra akarták rábírni, sikertelenül, többszöri lemondás után végül is egy órát tartott – minden díjazás nélkül – bevezetőül az Egyetemi Könyvtár látogatásához’), mégis, színvonala messze nem érte el a korábbi, elsősorban a dr. Fejérpataky László által vezetett Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége szervezésében megtartott könyvtárosi szaktanfolyamokét, ugyanis
‘a kommunista kurzus nem érte be azzal, hogy szakismereteket közöljön hallgatóival, hanem minden lehető és lehetetlen alkalmat megragadott, hogy osztálygyűlöletre uszítson. Dienes László ‘könyvtártani’ bevezető előadásában például ilyenek olvashatók: ‘Meglehetett azt tenni, hogy egy hatalmas gesztussal elvettük a burzsoáziától a jogtalanul kisajátított termelő eszközöket. El lehetett venni földjét, gyárait, aminek birtoklásával gazdasági rabszolgaságban tartotta évszázadokon keresztül a falusi és városi proletariátust, el lehetett tőle venni pénzét, házát, fényes berendezését, autóját, amellyel gazdasági privilégiumának előnyeit kiélvezte. Azonban nem lehet elvenni egy gesztussal máról-holnapra a burzsoáziától szellemi javait – amennyiben ilyenekkel rendelkezik. Nem lehet és nem is szükséges, hogy elvegyük. Nem szükséges először azért, mert ezekre a szellemi javakra – ha egyáltalán vannak – nincs szükségünk. Ezek a szellemi javak – ha vannak egyáltalán – nem érik meg azt a fáradtságot, hogy elvétessenek, másodszor azért sem, mert ha megérnék is s el is tudnánk venni, nem tudnánk azokat egyszerűen átadni, mint a lakásokat, a proletariátusnak.’.’
Igen, a kiemelt kulcsmondat – ami tehát egy könyvtártan című kurzuselőadáson hangzott el! – alighanem mindent elárul. Nem volt tehát szükség a ‘proletárállam’-ban szellemi javakra a könyvtárakban sem. A ‘múltat végleg el kell törölni’ ugyebár, hiszen – amint a kurzus előadói közül Schein Józsefné megfogalmazta – csak azok a jó könyvek, melyek ‘az olvasóközönséget olyan irányban, amilyent a könyvtár vezetősége kívánatosnak tart, befolyásolja’. Márpedig aligha lehet kérdés, állhat-e a könyvtár vezetősége másokból, mint a minduntalan csupán kommunista szerzőket favorizáló Szabó Ervinekből? Akik gondoskodnak arról, hogy az általuk ‘nagy’-oknak tekintett szerzők opusai mellé ‘kicsiny’-ek még csak véletlenül se kerüljenek, amint erről Scheinnének a könyvek beszerzéséről tartott előadása elszólása nem hagyott kétséget. Ugyanis ebben ‘az az egyszerű művelet, hogy a könyveket a hely jobb kihasználása végett nagyság szerint csoportosítják, ekként íratott körül: ‘De azért korántsem kell hinni, hogy teljes egyenlőség uralkodnék a könyvek közt. Itt is úgy van, mint az életben legtöbbnyire – a nagyok nem férnek meg a kicsinyekkel.’.’
Igen, éspedig olyannyira nem, hogy – amint Gulyás könyve kiegészítéseként Mészáros István neveléstörténész művéből (A Szent István Társulat százötven éve 1848-1998) értesülünk – hazánk legrégibb – egykor tankönyveink zömét előállító – könyvkiadója, a Szent István Társulat igazgatóságánál már 1919. március 24-én megjelent a Közoktatásügyi Népbiztosság keretében működő Szellemi Termékek Tanácsa küldöttsége és bejelentette, hogy a társulatot és nyomdáját, a ‘Stephaneum’-ot ‘szocializálják’, azaz államosítják, vezetésüket átveszik, könyv- és pénzvagyonukat lefoglalják. Mert e ‘nagyok’-nak a ‘kicsiny’-ek megsemmisítéséhez persze égető szükségük volt azok papírkészletére és pénzvagyonára, tekintettel a társulatnak a hazai könyvkiadásban elfoglalt tekintélyes helyére. Így került a társulat fővárosunk Józsefvárosában, a Szentkirályi utca 28. szám alatt helyet kapott székháza homlokzatára az új cégtábla: ‘A szocialista-kommunista párt könyvkiadó hivatala’. Itt nyomtatták ettől kezdve a párt brosúráinak zömét. Az addigi tetemes mennyiségű könyvkészletet teherautókkal és társszekerekkel vitték papír-hulladéktelepekre, a Soroksári úti lókórházba, a ferencvárosi teherpályaudvar raktáraiba, a Duna-parti kikötő telepére s a nagymarosi papírlemezgyárba bezúzás általi ‘újrahasznosítás’-ra.
Amint a társulat akkori igazgatója, Erdősi Károly visszaemlékezésében megjegyezte, hiába kérte az illetékeseket, állítsák le a (nem mellesleg még ima- vagy számtankönyvekre is kiterjedő!) tömeges bezúzásokat, ‘egymás után kerültek szemétre vallásos munkáink, összes szépirodalmi és ifjúsági kiadványaink, nem irgalmaztak tudományos munkáinknak sem, de különösen ádáz dühvel vetették magukat tankönyveinkre s népiratainkra’. A bezúzott művekből nyomtatták tehát a Közoktatásügyi Népbiztosság propagandafüzeteit, sőt nagyobb művek kiadását is tervezni kezdték. Amint Mészáros megjegyzi, ‘ránk maradt egy 1919. július 10-én keltezett árajánlat, amelyet a nyomda vezetői készítettek a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja megrendelésére a Történelmi materializmus című könyv előállítására, ennek megjelenésére azonban már nem került sor’.
Talán ennyi történelemidéző tényadatolás is elégséges volt annak szemléltetésére, hogy mennyire nem volt szükség a ‘proletárállam’-ban szellemi javakra a könyvtárakban sem. Hiába, úgy látszik, a ‘nagy’-ok valahogy már akkor sem fértek meg a ‘kicsinyek’-kel.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
