„Szinte a polgárháború élességéig éleződött a harc a patríciusok és plebejusok között, de csak addig, míg Rómát nem fenyegette külellenség. Mert ha külellenségtől kellett félni és Rómáért kellett harcolni, akkor a hazáért kezet fogott a patrícius és plebejus, mert az a római tudta, hogy a reformok miatt megosztott nép nem tudja megvédeni Rómát.” – figyelmeztette valaha a nemzeti összetartozás fontosságára diákjait egy nevelőnk. Joggal. A mi őseink is így gondolkodva cselekedtek. Mert ha a haza veszélyben van, félre kell tennünk vitáinkat!

Szinte vég nélkül lehetne sorolni példákat erre, de talán elég, ha Pázmány Péter és Bethlen Gábor esetére gondolunk: folytathattak bármennyire is elkeseredett hitvitákat egymással, amikor nemzeti megmaradásunkról volt szó, mégis kezet fogtak. Mert ahogyan székely poétánk, Bartis Ferenc fogalmazott, ők még tudták: „Nekünk nem mindegy, hányan vagyunk, külön sorokban s mégis együtt, / Élők, holtak, egyfele tartunk szívósan.”

Igen, erről az egyfele tartásról voltak nevezetesek legjobb őseink – talán legkiváltabban Erdélyben –, vagyis hogy ha különböző megközelítésekből is, egyet akartak, hazájuk javát mindenben, ami feloldott minden gyarló emberi önzést. S ez így volt persze kicsiben is, családokon belül s barátok között. S hogy mennyire, álljon itt példaként Szabó Dezső önéletrajzi vallomásának (Életeim) egy torokszorító jelenete.

Ebben beszámol édesapja kolozsvári főjegyző barátjával, Lugossy Istvánnal való gyakori találkozásainak tapasztalatáról, arról, hogy amikor vacsora után beszélgetni kezdtek, szokás szerint kölcsönösen szidva „a mai világot”, Lugossy bácsi egyszer csak tónust váltott: Tisza Kálmánt kezdte dicsérni, aki most már végre rendet rak, miután kiegyeztünk Ausztriával s innentől kezdve 1848 „széllelbélelt képzelgés”, mire ő céklavörösen kifakadt („az én házamban nem lehet ilyent mondani, aki ilyent mond, az nem lehet barátom, az hitvány hazaáruló”), így az hasonló indulattal távozott („Jóska, ígérem, igyekezni fogok, hogy ne emlékezzem rád!”), ám ez aztán még ki tudja, hányszor ismétlődött meg: hanem azért „amikor újból találkoztak, úgy örvendtek egymásnak, mintha semmire nem emlékeznének”.

Igen, hiszen amint írja, „nem lehetetlen, hogy éppen ezek a viharos összeütközések adták meg barátságuk értékét, kellett a dráma, kellettek az átnyargaló nagy lelki viharok ezeknek a közelmúltban annyi nagy eseményen átkergetett embereknek, habjai egy felrázott kornak: a vihar mintegy belső higiéniája volt lelküknek”. Csak halkan tesszük hozzá, hogy aki pedig csak egy kicsit is ismeri magának Szabó Dezsőnek az életútját, tudja, hogy ő maga is hányszor perlekedett barátaival, de ha azokat megbántották, azonnal a védelmükre kelt.

S tegyük hozzá, ez korántsem eredendően magyar hagyomány. Nem bizony, sőt akár azt is mondhatjuk, hogy az emberi nem történetével egyidős, de legalábbis antik örökség. E sorok írójának erről Szabó Dezső imént idézett kötete után óhatatlanul eszébe jut egy másik is. Egykor méltán híres nevelőink egyike, Szívós Donát pannonhalmi bencés tanár írta 1943-ban Magyar vagyok! címmel (nem mellesleg „két kis szürke magyar: Édesanyám és Édesapám emlékének, kik 17 gyermekükkel szolgálták alázatosan a 20 milliós magyarság gondolatát”!). Ebben beszámol arról, hogy amikor az ókori Róma történetét tanítja, sohasem mulasztja el a patríciusok és plebejusok harca végső tanulságának elbeszélését, imígyen:

„Krisztus előtt 500-300-ig, tehát majdnem 200 évig tartott a patríciusok és plebejusok között a harc. Politikai és szociális reformok körül harcoltak. Szinte a polgárháború élességéig éleződött a harc a patríciusok és plebejusok között, de csak addig, míg Rómát nem fenyegette külellenség. Mert ha külellenségtől kellett félni és Rómáért kellett harcolni, akkor a hazáért kezet fogott a patrícius és plebejus, mert az a római tudta, hogy a reformok miatt megosztott nép nem tudja megvédeni Rómát. Nem is boldogult vele az ellenség. De ha elmúlt az országot fenyegető veszély, akkor felmondták egymás közt a békét, mert harcolni kellett az egyenjogúságért. És újra harcoltak. De újra összefogtak, ha újra ellenség fenyegetett és egységesen kellett harcolni Rómáért. Akik pedig nem tudtak belesimulni a nemzet önvédelmi harcába és sértett önérzetükben Coriolanusként az ellenséghez pártoltak, azokat a haza ellenségének tekintették, mert elárulták a római ügyet: Rómát.”

Amikor mindezeket elmondta nebulóinak, szintén ugyanilyen időket éltünk, harcban a kommunizmussal, ilyetén üzenve akkori szociális reformereinknek, amiért szétforgácsolták a „külellenség”-gel szemben egyesítendő erőinket. S alighanem ma sincsen ez másként. Jöhetnek ugyanis kívülről bármilyen ellenségek, a Szabó Dezső és Szívós Donát által idézett példák üzenete mindenkor ugyanaz: ha a haza veszélyben van, félre kell tennünk vitáinkat! Sapienti sat!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info