Hol vannak már a régi szép, mozgalmi jelszavaktól megittasult idők, mivé lett az olvasó nép ideálja? Bizonyára nem e sorok írója az egyetlen, akiben a letargikus állapot feledni kívánásából ilyenkor irodalmi emlékek idéződnek fel.
Elsőként jelesül Kosztolányi Dezső verse, az Ének Virág Benedekről, amelyben bevallja, mennyire szeretett volna élni régen, Horatiust olvasva, „vén századok bús mélyein, korábban, mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma a buta „modern technika” korában”, vagy Móricz Zsigmond örökzöldje, a Légy jó mindhalálig Nyilas Misije, aki az anyatejjel együtt szívta magába az olvasás élményét, olyannyira, hogy az egybekuporgatott zsebpénzén vett Csokonai-kötetnek éppúgy megörült, mint kutya a csontnak.
Eszébe jut továbbá Szabó Dezső önéletrajzi vallomása, az Életeim is, amelyben beszámol, hogy már ötévesen folyékonyan olvasta a családi bibliotékában Petőfi, majd Vörösmarty, Arany, Tompa Mihály verseit, Jókai, Verne, Victor Hugo regényeit, Kriza János székely népköltési gyűjteményét, a „Vadrózsák”-at, a zsoltárokat, s olyan önfeledt örömöt érzett, amikor diákként megvehette hitelbe Marie Joseph Louis Adolphe Thiers huszonhét kötetes művét a francia forradalomról szerzője anyanyelvén, hogy benne így hálálkodott: „Ha majd az európai egyesült köztársaságok elnöke leszek, rokkant intézetet építtetek a világ minden elöregedett antikváriusa részére: vízvezeték helyett tokaji bort fogok vezettetni hozzájuk, az intézet elé dúcokat állíttatok sült galambok részére, melyek be lesznek tanítva, hogy csakis antikváriusok szájába repüljenek.”
Kosztolányival kezdtük és fejezzük be vele röpke búfeledő irodalmi barangolásunkat! Amint regényremeklésében, az Aranysárkányban olvassuk, az olvasás annyira életelemévé vált egykor a gimnáziumi iskolapadban nyolc éven át felcseperedett ifjaknak, hogy hiába fogadták meg, ha túlesnek a mindnyájuk által rettegett matúrán, elfelednek mindent, amit csak magukba szedtek („először a számtant és görögöt, majd a fizikát és latint, minden rendhagyó igét, azt is, mikor született Kisfaludy Károly és mikor halt meg Berzsenyi Dániel”), ez korántsem ment oly gyorsan, mint óhajtották volna, hiszen az érettségi lakomán a gyertyalámpás, lampionos asztalsornál folytatott társalgásukban is kihallatszott még „egy régi magyar kódexíró neve, egy görög ige második aorisztosza”.
Kihallatszott bizony, hiszen akkor még tudták azt, amire Csurka István kilenc éve figyelmeztetett, hogy „aki nem olvas, elveszti szelleme rugalmasságát”, míg „aki sokat, pontosabban lelkének megfelelő mennyiségűt, jól és élvezettel, az állandóan rádöbben, mi mindent nem tud még, aki pedig nem olvas, az pedig rendszerint meg van győződve arról, hogy mindent tud, és ezért mindent elutasíthat”. Nos, az iménti jelek szerint ma fiataljainknak hét százaléka van csak ennek tudatában.
S végül, de nem utolsósorban akkor még nem is szóltunk arról, hogy a hét százaléknyi fiatal olvasóréteg sem feltétlenül azt olvassa, amit kellene. Valaha nevelőink ifjúságnak írt műveikben tételesek felsorolták azon műveket, amelyeket, mindenekelőtt a humán szférából, nélkülözhetetlenek tartottak számukra, mint például az egykor méltán oly népszerű Tóth Tihamér püspök A művelt ifjú és Koszter atya (Koszterszitz József) a Kérdőjelek a fiúszívekben című kötetében. Akik nem győzték őket eléggé óvni a „szórakoztatók”-ként hirdetett, selejtesebbnél selejtesebb művek vásárlásától és olvasásától, híven követvén az antik bölcsek ebbéli gyakorlatát.
Mert az ókori Athénban bizony megesett, hogy máglyára tették az istenek létezését tagadó Prótagorasz műveit, majd később a katolikus világ jegyzékbe foglalta az általa tiltott, mai világunk romlottságáért döntően felelős műveket. Akkor még ugyanis nem volt evidencia a haladásőrület, nem papoltak széltében-hosszában demokráciáról, humanizmusról. Az volt viszont a rend, a könyvhöz és az olvasáshoz való viszony tekintetében is. Gondoljunk csak bele! Gutenberg előtt a könyvek – az oly megcsodált kódexek – csak néhány példányban készültek, avatatlanok kezébe nem kerülhettek. Az akkori értelmiségnek volt a feladata tanításaiknak az embertömegekkel való megértetése.
És ma? Többnyire avatatlanok adnak náluknál is avatatlanabbak kezébe olyan könyveket, melyeket valaha máglyára tettek. Elsősorban az amúgy lassan már olvasni sem tudó fiataljainknak. Azután persze szájtátva panaszkodnak hatásuk miatt.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
