Százharmincegy éve, 1882. december 16-án született Kecskeméten Kodály Zoltán, a magyar zenetudomány Bartók Béla közreműködésével való megteremtője, akinek alighanem legnagyobb érdeme, hogy szembeszállva a koráig csaknem egyeduralkodó népies műdalokkal, nemcsak a dalszövegeket, hanem dallamuk felkutatását is feltétlenül fontosnak tartotta, amiért belőlük népünk páratlanul gazdag érzelemvilágára következtetett. Legyünk büszkék arra, ami Kodálynak köszönhető, hogy amíg nálunk kétszázezer, Németországban mindössze hatezer népdalt tartanak számon.
Koráig ugyanis, amint felpanaszolta (A magyar népzene, 1943), a dalgyűjtők- és kiadók zöme a dallammal nem törődött, a dalszövegeket kizárólag irodalmi emlékeknek tekintette: hiába írta Csokonai Vitéz Mihály már 1803-ban, hogy „hallgassátok figyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor puttonost”, majd 1838-ban Liszt Ferenc hiába határozta el, nekivág hazánk „legpusztább vidékeinek”, hogy egybegyűjtse őket, végül aztán mégsem lett belőle semmi, így tizenkilencedik századi népdalgyűjteményeink (Erdélyi Jánosé, Kriza Jánosé, majd a Gyulai Pál és Arany László által 1872-ben megindított „Magyar Népköltési Gyűjtemény” sorozat) – kivéve Pálóczi Horváth Ádámét – népdalainkat kották nélkül közölte.
Ezt a mulasztását pótolta Bartók Bélával való hangyaszorgalmú gyűjtéseivel, hangsúlyozva, hogy dallamaink felkutatása és tanítása korántsem csupán zenepedagógiai, hanem eléggé meg nem becsülhető nemzetnevelő misszió is, amelynek „öntudatlan célja a homogén nemzet”, az iránta való érdeklődés pedig „egyik jele a nemzet élni akarásának, régi mivoltához ragaszkodó, »kulturális azonosságát« fenntartó erejének”, azaz annak felismerése, hogy eleink egyenesen lelki kiegyensúlyozottságukról tettek tanúbizonyságot azáltal, hogy érzelmi életük minden hullámzását állandóan népdalokban fejezték ki legadekvátabban, különösen is népünk eredendő nőtiszteletét, anyaságkultuszát, családszeretetét és áhítatos vallásosságát.
Ma, amikor az iskoláinkban, médiumainkban teljesen kiveszőfélben van a népdal, továbbá sokak szerint zenekultúránk nem áll másból, csak (az igazi énünktől valójában idegen) cigánymuzsikából és népies műdalokból, nem lehet elégszer emlékeztetnünk arra, ami ebbeli munkájának köszönhető, hogy amíg nálunk kétszázezer, Németországban mindössze hatezer népdalt tartanak számon, igazolva ezzel, hogy neki (amint Szabó Dezső írja „Segítség!” című regényében) tényleg „a zene volt egyetlen élete: az ős elhivatású tehetségnek a világ minden mély izenete hangban lett életévé”, amely nála „a primitív szentek rajongása volt, nemcsak művészet, hanem hit, az élet magához ölelése, az életakarata egyetlen formája”.
Igen, számára a népdal tehát nemcsak szép irodalmi emlék volt, hanem magának a magyar gondolkodásnak pentatóniában tárgyiasuló magnyilatkozása, amelyből a magyar tájak régi színeit, hangulatait is megismerjük, hiszen, amint írta, „a nemzet zöme nép maradt a legújabb időkig, kiváltképpen zenei tekintetben. Nem kezdetlegesség, hanem évezredes fejlődésben kiérlelt, leszűrődött művészet. Tökéletes, mert kiegyensúlyozott egység az a kultúra, amely létrehozta”. Legyünk tehát büszkék arra, ami Kodálynak köszönhető, hogy amíg nálunk kétszázezer, Németországban mindössze hatezer népdalt tartanak számon.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
