Úgy tűnik, tényleg nincsen határa bizonyos körök „önvédelmük”-re hivatkozva lassan már mindenbe való beavatkozásának. A Magyar Távirati Irodának a Mazsihisz honlapjára 2013. december 12-én felkerült hírcikkében ugyanis arról értesülünk, hogy tíz évre eltiltotta a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) a horvát Josip Simunicot – így nem lehet ott a 2014-es brazíliai világbajnokságon –, amiért az Izland ellen sikeresen megvívott novemberi pótselejtező után „a nácibarát usztasák egyik jelmondatával” köszönte meg a szurkolóknak a biztatást. Azzal, hogy „Za dom”, „A hazáért!”, amire aztán azok az erre szokásos választ skandálták: „Spremni”, „Készen állunk.”.

Igen, nem tévedés, ráadásul egy horvát bíróság is elmarasztalta, s 25 ezer kunás (mintegy 950 ezer forint) bírságot szabott ki rá, amiért „a lefújást követően Za dom (a hazáért) felkiáltással ragadott mikrofont, a nézők pedig azt válaszolták neki: spremni (készen állunk)”. Ilyeneket pedig ugye politikailag inkorrektség mondani, hiszen „a nácibarát – szerbek, zsidók, cigányok és antifasiszta horvátok lemészárlásáért felelős – usztasáknak ez volt az egyik jelmondatuk”. Noha Simunic kijelentette, hogy ezzel semmi rosszat nem követett el, elvégre őt csak a hazája iránti szeretet vezérelte, apelláta nincs. Bűnhődnie kell.

Helyszűke miatt azt most ne kérdezzük, milyen hasonló kijelentésekért járhatna ugyanennyi – a „kitartás”-tól a „szebb jövőt”-ön át a „cigánypecsenyé”-ig nyilván litániányi lenne a sor. Azt viszont annál inkább, hogy mégis miért kellene egy horvátnak szégyellnie magát az „usztasá”-k miatt, akiket – amint Holló József művében (Az új Horvátország, 1943) olvassuk – „talán felkelőknek, harcosoknak nevezhetnénk, akik mindenekelőtt az állam függetlenségének kiküzdéséért harcoltak, illetőleg az [1941 és 1945 között fennállt – Ifj. T. L.] Független Horvát Állam mintaszerű vezetését tűzték ki célul maguk elé”, vagyis az 1918-ban szerb uralkodóval az élen létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyságból lett, 1929-től Jugoszlávia néven működő műállam gyámkodása alóli felszabadulást. Akik tehát pontosan olyan szerepet töltöttek be náluk, mint nálunk Rákóczi kurucai vagy a Rongyos Gárda, illetve a Szent László Hadosztály önkéntesei.

S mindezek után aztán azt is megkérdezhetnénk persze, vajon mi járna azért, ha újra megjelenne mozgalmuk alapítója és vezére, Ante Pavelić (1889-1959) egykor hazájukban páratlan könyvsikert aratott műve, a Strahode zabluda, a Tévedők? Amelyben, Holló idézett műve ismertetése szerint, fel szerette volna világosítani nemzetét, minő veszedelem fenyegeti a kommunizmus álarcában:

„Előszavában felveti a kérdést, hogy mi lenne a kultúremberiség javaival, ha ez a veszedelem elárasztaná a legműveltebb földrészt, Európát. Rátér ezután a kommunizmus eszmei születésére és Marx elveivel szembeállítva bemutatja az orosz életet, ahol a proletárok diadalát hirdették, pedig valójában önző zsarnokok uralkodnak a rabságba vert orosz nép felett. A proletároknak ma sincs semmi szavuk ebben az országban. Cáfolja azt a marxista tételt, mely szerint az emberi társadalom kezdetben kommunista lett volna. Nem valószínű, hogy az ősember megosztotta másokkal verejtékes munkájának gyümölcsét. A bolsevisták azt hirdették, hogy a kollektivizmusra rászoktathatják az embereket. Csakhogy az orosz nép tegnapi nevelői már rég sírban fekszenek és a mai nevelők a proletárok legádázabb ellenségei. A bolsevizmus vezette be az általános kötelező munkaszolgálatot olyan formában, hogy mindenki teljes munkaerejét adja az államnak, viszont ellenszolgáltatást alig kap.”

Mindezek után már aligha kérdés, hogy milyen reakciókkal léptek fel vezetőik elnyomottaikkal szemben:

„Megölték a kritikát és a törekvést. Sikerrel iparosítottak, hatalmas gyárakat építettek, de nem törődtek azzal, hogy a munkás-milliókat pária sorba taszították. A kommunista gyár tulajdonképpen egy óriási koporsó. Lenin még földet ígért a parasztoknak, de a föld az államé lett. Most azok intézik a föld sorsát, akik sohasem dolgoztak rajta, és akik nem értik a termőföld szavát. Barbárrá és lelketlen vadállattá akarják aljasítani az embereket. Megtagadták a lelket és elrabolták az eszményeket. Lerombolták a templomokat, megtiltották az imát és az istentiszteleteket. Figyelték az imádkozókat és éhhalállal büntették őket. Még a legbensőbb magántulajdont, a lelket és a gondolatok szabadságát is elvették. Múzeumot emeltek az istenteleneknek, kifigurázták a vallást és nihilizmusra nevelték az ifjúságot. Eszményképül hirdették a szabadszerelmet, majd amikor az utcagyerekek százezres tömegeivel nem tudtak mit kezdeni, összefogdosták és elpusztították őket.”

Mintha csak Alekszandr Szolzsenyicin vagy Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij leleplezéseit olvasnánk:

„Megszűnt a családi otthon, csak zsúfolt laktanyák vannak. Órákig tartó együttlétek, közös hálószobák, teljes posvány jellemzi az orosz nép éltét. Az iskolákban évenként változtatják a tanítási módszereket, egy azonban sohasem változott. Az elvadult lelkek táplálása és az anya, apagyilkos diákok feldicsérése, különösen akkor, ha ez tettüket azért követték el, mert szüleik a kommunizmus ellenségeinek bizonyultak.”

Végül, de nem utolsósorban nyilatkozik benne hazánk bolsevizmussal szembeni ellenállásának jelentőségéről is:

„A Magyar Nemzet hamar lerázta magáról a szörnyű rémuralmat [utalás az 1919-es 133 napos bolsevizmus leverésére – Ifj. T. L.], de ezért az aránylagos rövid korszakért elsősorban Európa felelős és az nem Magyarország szégyene volt. Európa nyugodtan nézte a bolsevisták harácsolását és nem tett ellenük semmit. A Magyar Nemzetnek kellett összeszedni erejét, és egészséges életösztönének köszönheti, hogy kivetette magából a halálos bajt annyira, hogy nyoma sem maradt a súlyos kórnak. A Magyar Nemzet a legnehezebb óráiban is teljesítette kötelességét Európa kultúrájának védelmében és ezt a történelem méltóképpen fogja értékelni.”

„Za dom!”, „A hazáért!” – kiáltotta a minap egy horvát sportoló, reá pedig a szurkolók, hogy „Spremni”, „Készen állunk.”. Ugyanazt, amit egykor Pavelić és usztasái. Amiért lehet bármennyire is büntetni bárkit, egyet azonban nem: elfojtani benne az érte való aggodalmat és cselekvést, ha kell.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info